514490087123754
 
Keresés

A Negyedik Tajvan-szoros válság? - véleménycikk, I.

Papp Gábor

Augusztus másodikán a demokrata párti amerikai házelnök, Nancy Pelosi tajvani látogatása heves tiltakozást váltott ki Kínából, aminek következtében hét, előre kijelölt zónában éles lőszeres hadgyakorlatot tartottak. Egy héttel rá, Peking visszavonta egykori ígéretét miszerint nem fog katonákat állomásoztatni Tajvanon az egyesítést követően. Augusztus 11-én pedig egy újabb, már kétpárti delegáció érkezett Washingtonból, a demokrata párti Ed Markey szenátor vezetésével, hogy megerősítsék az Egyesült Államok támogatását Tajvan felé. Válaszul a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg állandósította a sziget bekerítését szimuláló hadgyakorlatát. Ez nem csak a tajvaniakban keltett aggodalmat, annak ellenére, hogy már hozzá vannak szokva Kína fenyegetőzéséhez, de a térség egészében és a nyugati államokban is egyaránt. Ennek az óriási, több különféle hadi képességet magába foglaló hadgyakorlatnak a következménye, hogy mostantól kezdve minden alkalommal amikor Kínának nem tetszik valami, ezzel egyenértékű, vagy inkább még komolyabb erődemonstrációt kell majd végrehajtania, hogy fenntartsa a látszatot. Peking ezzel egy véletlenül kitörő háború kockázatát növeli.


Miért éppen Tajvan?

A Kínai Népköztársaságnak van egy történelmi küldetése, hogy felülkerekedjen azon a száz évig tartó szégyenletes időszakon, ami alatt a nyugati imperialista országok felszabdalták és kifosztották őt. Ezért a Kínai Kommunista Párt kitalált egy többlépcsős tervet, – Mao „Új Kínája” és „Kulturális Forradalma” ami az ország földrajzi és politikai egyesítését jelentette; egészen Teng Hsziao-ping „Rejts el a fényedet és várd ki az idődet” fémjelzéssel bíró politikáján keresztül, ami Kína gazdasági és katonai megerősítését szolgálta, kerülve a nyílt konfliktusokat a nagyhatalmakkal, elsősorban az USA-val. Jelenleg pedig Hszi Csin-ping „Kína álom” -nak nevezett lépcsőfokán vagyunk, ami felhasználja a nemzet gazdasági és katonai erejét a kínai nép „felélesztésére” amivel visszanyerik méltó, vezető helyüket a többi ország között. Mao óta először neki van meg a kellő ereje ahhoz, hogy ezt véghez is tudja vinni, ahogy Hong Kong esetében is megtette. Egy 2019-es beszédében Hszi egyenesen úgy fogalmazott, hogy Tajvan függetlensége egy „zsákutca” és „(Peking) nem zárkózik el az erőszak használatától sem”.


Tajvan kérdését az 1949-es Kínai Polgárháború óta próbálták megoldani, elsősorban erővel. Először 1956-ban, majd 1958-ban és majdnem négy évtizeddel később 1995-ben. Legnagyobb jelentősége az utóbbinak volt, mert egy teljesen új modernizációs hullámot eredményezett. Amikor Tajvan az első demokratikus választást tartotta, Kína megfélemlítéssel akarta eltántorítani a választópolgárokat a szavazástól. A kínai hadsereg második tüzérségi hadteste rövid hatótávolságú ballisztikus rakétákkal kezdte bombázni Tajvan két fontos kikötővárosát, Keelungot és Kaohsiungot. Ennek eredményeként az Egyesült Államok két repülőgép-hordozó csoportot (CSG-5, USS Nimitz és CSG-7, USS Independence) és egy, a USS Belleau Wood vezette kétéltű rohamhajó csoportot küldött a közelbe, dacolva a Népi Felszabadító Hadsereg haditengerészetével és rakétaerejével. Ez a "külföldi beavatkozás" okozta megaláztatás meggyőzte Pekinget a további modernizáció szükségességéről, amely súlyos beruházásokat, Oroszországból és Ukrajnából való fegyverbeszerzéseket, az otthoni hadiipar átalakítását és modernizálását, végezetül pedig a hozzáférési és területmegtagadási (A2/D2) rendszerek kiépítését eredményezte.

Ennek a stratégiának a lényege, hogy elrettenti, késlelteti vagy megtagadja az ellenséges képességeket - legyen az vízi vagy légi -, hogy belépjen egy adott hadművelet színterére. Kína esetében ez leginkább a Dél-kínai-tengert, a Kelet-kínai tengert, azon belül is a Tajvan-szorost jelenti. Ezzel kizárva minden beavatkozót Kína „belügyeiből”.

Természetesen a politikai motiváció mellett manapság már gazdasági indokokról is beszélhetünk, elvégre Tajvan az évek alatt, kis területe, népessége (23.4 millió) és kedvezőtlen elhelyezkedésének ellenére, a világ 18. legnagyobb gazdaságává nőtte ki magát. Azonban valódi geopolitikai fontosságát az adja, hogy a processzor microchipek (CPU) gyártásának közel negyven százalékáért felel. Ezen belül is a legmodernebb félvezetők 92%-át a Tajvani TSMC (Taiwan Semiconductor Manufacturing Company) gyártja, ami pedig mindennapi elektronikai eszközökön, gépeken, és az autókon kívül a hadiiparban is elengedhetetlen. Nem véletlen, hogy kínai közgazdászok a TSMC, ami önmagában a világ chipjeinek körülbelül 50%-át gyártja, elfoglalására ösztönzik Pekinget, egy esetleges chipeket érintő szankciót követve. Azonban ahogy egy most megjelent tanulmány írta, Kína Tajvanra való ráutaltsága lehet pont az, ami megvédi egy direkt csapástól, és akár az inváziótól is. Ugyanis amíg 2020-ban a kínai félvezető gyártók az ország szükségletének mindössze 6%-át tudták kielégíteni, addig a TSMC kínai gyárai tíz százalékot, a Tajvani gyárai pedig további 60%-ot exportálnak Kínába. A sziget sikeres elfoglalásával nem utolsósorban nem csak létfontosságú technológiai iparra tenne szert Kína, hanem ezen felül további logisztikai potenciálra is. Ugyanis a tíz legnagyobb konténerszállító vállalkozásából három tajvani, a világ árucikkeinek a 80%-át pedig továbbra is így szállítják.


A kizárólag politikai és realista gazdasági indokon kívül hozzátennék egy harmadikat is. Ezt az évszázadot már sok szóval jellemezték, de az egyik, és talán legfontosabb, az a liberális és illiberális kormányzatok versengése. Ez azért is fontos, mert a Kínai Kommunista Párt az utóbbi tömb egyik nagy hírvivője, aki azzal legitimálja totalitáriánus szorítását az ország felett, hogy cserébe állandó gazdasági jólétet biztosít a lakosság számára, és ezzel biztonságot.

Tajvan ezzel szemben, mely 2021-ben a világ nyolcadik legdemokratikusabb országának számított, ennek az ellenpéldáját mutatja meg. Azt, hogy nincs szükség egy, a társadalom minden szintjére beférkőző politikai pártra, egy vasököllel uralkodó kormányzatra, és egy mindenek felett álló császárra sem. Azt, hogy mindezek nélkül is lehet nagy és erős egy ország.

Egy háború perspektívái

Mint ahogy azt írtam, Kínának, és nekünk is, elemi érdekünk, hogyha Tajvant elfoglalja akkor azt minimális erővel tegye, megóvva a sziget ipari létesítményeit. A hét éles lőszeres zóna kijelölésével, amik közül volt olyan, ami csupán húsz kilométerre volt a szigettől, egyértelműen Tajvan határait és az eddig vízválasztónak számító középső határvonalat akarták illegitimálni, ezzel is a sziget szuverenitását támadva. Az eddig látottakból arra lehet következtetni, hogy a fő céljuk egy olyan blokád fenntartása a sziget körül, amely által megakadályoznak minden katonai vagy kereskedelmi célú hajó vagy repülőgép fel- és vagy leszállását, miközben a közelben állomásozó amerikai hadihajókat kellő távolságban tartják. Ezen felül, úgy tűnik Kína továbbra is azon van, hogy eltűntesse azt a természetes akadályt, amit a kontinens és a sziget közötti víz jelent. Ezt bizonyítja a több ezer homokkotró hajó illegális tevékenysége, amik az elmúlt években, amellett, hogy mesterséges szigeteket, „elsüllyeszthetetlen anyahajókat”, hoztak létre, mindössze 6 kilométerre csökkentették a távolságot a kínai Xiamen és a tajvani Kinmen sziget között, az eredeti 26 kilométerről.

Mindeközben a washingtoni Center for Strategic and International Studies (CSIS) háborús szimulációkat készített, amikből azt a következtetést vonták le, hogy bár az USA vissza tudna verni egy esetleges támadást, ez mind két fél számára óriási veszteségekkel járna. Az egyik forgatókönyv szerint Washington közel 900 vadászgépet és támadó repülőgépet veszítene az eső négy hétben, ami lényegében lefelezné az amerikai légierőt. S még nem is részletezték a hadiflottát érintő veszteségeket.

Mindent összevetve, egy esetleges háború nem csak a szigetország gazdaságát tenné tönkre, de irdatlan károkat okozna a két nagyhatalomnak is egyaránt.