514490087123754
 
Keresés

A Negyedik Tajvan-szoros válság? - véleménycikk, II.

Papp Gábor

Regionális széthúzás és elrettentés


Több, mint egy hónappal Nancy Pelosi látogatása, és az ezt követő kínai hadgyakorlatok sorozata után az amerikai Szenátus Külügyi Bizottsága túlnyomó többséggel fogadta el a 2022-es Taiwan Policy Act-et. Önmagában ez nem nagy meglepetés, tekintve, hogy a Kína elleni fellépés szinte az egyetlen közös nevező az amúgy nagyon is széthúzó amerikai politikában. Bob Mendez szenátor, a bizottság elnöke úgy fogalmazott, hogy „a törvényjavaslat célja mindig is az elrettentés volt, valamint Tajvan hadi képességeinek a fejlesztése”.


Ez azonban teljesen átstruktúrálja az 1979-es Taiwan Relations Act-ben leírtakat, ami csupán „elégséges önvédelmi képességek” fenntartásáról ír. Az új törvénycsomag amellett, hogy megerősíti a tanulmányi és gazdasági kapcsolatokat a két ország között, egy 4,5 milliárd dolláros fegyver- és védelmi támogatást fog nyújtani a szigetországnak az elkövetkezendő négy évben. Egy igen jelentős változás az eddigi sémától, ahol Tajvan maga fizetett az előre jóváhagyott fegyverekért. Emellett az USA egy kétmilliárd dolláros hitelcsomagot is biztosít, amiből Tajvan további fegyvereket fog tudni venni, illetve lehetősége lesz hozzáférni egy tartalékos hadi készletek programhoz is. Itt fontos megemlíteni egy visszatérő kritikát a katonai fejlesztésekkel szemben. Több szakértő és veterán katona is kiemelte, hogy Tajvannak nem minél újabb és drágább fegyvereket kellene szereznie, úgy, mint tankokat, hadihajókat és vadászgépeket - hiszen Kínát amúgy sem tudná lekörözni ebben -, hanem rakéta elhárító rendszereket és olyan képességeket, amelyek közelről tudnának csapást mérni a támadó félre. Denny Roy többek között az eszközök mozgathatóságát hangsúlyozta, de megemlítette az aknákat, kis rakétával felszerelt járőrhajókat és vízalatti drónokat is. Ez azért fontos, mert Kínával nem tudják felvenni a harcot, így csakis az aszimmetrikus hadviselésben bízhatnak. Azonban ahogy azt több tajvani katona is jelezte egy interjúban, a kormány nem fordít kellő figyelmet ennek a kiépítésére.


A törvény részeként az ország jelentős nem-NATO szövetségessé („major non-NATO ally”) válik, aminek köszönhetően további kiképzési programokban vehetnek részt, további hitelekre tarthatnak igényt és az USA még hadi tartalékkészleteket is tárolhat az ország területén, többek között. Jelenleg egyébként 18 ország esik ebbe a kategóriába. Habár ezt még a Szenátusnak és a Képviselőháznak is el kell fogadnia, Peking már többször ellenérzését fejezte ki az intézkedésekkel szemben, mondván, hogy ez egy nagyon egyértelmű üzenetet küldd a „szeparatistáknak”.


A Tajvan-konfliktus körül a legfontosabb kérdés a mikor. Hszi Csin-ping kínai elnök látva a nemzetközi támogatást Ukrajna irányába és az egyre csak növekvő amerikai támogatások mértékét, szeptember elején arra utasította a kínai hadsereget, hogy 2027-ig érjenek el arra a szintre, amivel erővel vissza tudják majd venni a szigetországot.

Mint ahogy azt egy korábbi cikkben írtam, Peking, és a lakosság túlnyomó többsége is az országuk elidegeníthetetlen részeként tekint Tajvanra, amit 2030-ig vissza akarnak szerezni. Így arra, hogy esetleg jobb belátásra térnek önmaguktól, semmi esély sincs. Azzal, hogy az USA egy szankciós csomag felállítását fontolgatja a későbbiekben, valószínűleg a Taiwan Policy Act 2022 keretein belül, még tovább bonyolítja a helyzetet. Elvégre Oroszországgal ellentétben Kína gazdasága valóban össze van fonódva nem csak a világéval, de leginkább az USA és annak közeli szövetségeseinek a gazdaságaival is. Itt nem csak arról van szó, hogy 2021-ben Kína az összgyártás majdnem harminc százalékáért felelt, hanem arról is, hogy ezek a termékek azért lehetnek relatíve olcsók, mert ott is szerelték őket össze. A kérdés tehát az, hogy miképpen szankcionálja a nyugat Kínát úgy, hogy az hatásos is legyen, de közben ne üssön teljesen vissza. Ha egyáltalán ez lehetséges, méghozzá úgy, hogy ne provokálja tovább Pekinget, amivel tovább rövidítenék azt az időintervallumot amiben Kínának lépnie kell ha visszakarja szerezni Tajvant.


Regionális széthúzás

Délkelet-Ázsia országait három táborba lehet besorolni, ami a tajvani konfliktust illeti. Vannak az optimisták, akik úgy gondolják, hogy a hadgyakorlatok és a fenyegetődzéseket nem szabad túl komolyan venni. Mint Indonézia. A második táborban azok vannak, akik Washingtont hibáztatják, azzal, hogy jogtalanul üti bele az orrát a regionális politikába. Például Malajzia. A harmadik csoport pedig a realistaként is nevezett, regionális hatalmak. Mint Szingapúr, Brunei, a Fülöpszigetek vagy Thaiföld. Ahogy azt az ASEAN (Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége) tagországainak a külügyminiszterei mondták, egy esetleges konfliktus „szörnyűséges következményekkel járna a régióra nézve”. Jelenleg a tengeri kereskedelem nagyjából egyharmada a Dél-kínai-tengeren megy keresztül, aminek a nagyrésze a Tajvan-szoroson halad át, ami egy konfliktus esetén használhatatlan lesz. Arról nem is beszélve, hogy erősen megcsappanna az az export mennyiség, ami a régió országaiba érkezik Kína és Tajvan felől – ez tavaly 878 milliárd dollár és 70 milliárd dollár volt. Ahogy egy friss felmérésből kiderült, a délkelet-ázsiai országok nagyrésze, habár nem értenek egyet Kína revizionista külpolitikájával, egy háború esetén mégsem vágnák el magukat Pekingtől gazdaságilag.


A régióban Japán Washington egyik legmegbízhatóbb szövetségese. A két ország védelmiminisztere szerdán találkozott, hogy további együttműködéseket hozzanak tető alá a térséget fenyegető biztonságpolitikai kérdések fényében. Japán az elmúlt egy hónapban számos vállalást tett a béke megóvására, például azt, hogy többet költenek a hadseregük modernizálására - azt a bizonyos két százalékot - az elkövetkezendő öt évben. Ennek a keretein belül tömegesen kezdenék el gyártani a cirkáló rakétákat és a nagysebességű ballisztikus rakétákat is. Ez a militarizáció különösen nehéz egy olyan társadalomban ami nem csak erősen háborúellenes, de ahol az alaptörvény kilencedik cikkében úgy fogalmaznak, hogy „A japán társadalom mindörökké lemond a háborúról… , mint a nemzetközi viták megoldásának lehetséges módjáról”. Sőt mi több, maga a kollektív önvédelem is kérdéses volt sokáig és megannyi vitát szült a parlamentben, vagyis a Dietban, amit csak Abe Shinzo 2015-ben elfogadott védelmi és biztonsági törvényei oldottak fel részlegesen. A másik nehézség az egyre csak zsugorodó japán védelmi iparban rejlik, ugyanis a fegyvergyártók arról számolnak be, hogy egyre nehezebb úgy előállítaniuk az eszközöket, hogy az meg is érje nekik. A megoldást pedig abban látják, hogy kiszélesítik az exportot, amit eddig a törvények nagyrészt tiltottak. Ettől függetlenül a kínai hadgyakorlatok, amelyek során egy pár rakéta Japán exkluzív gazdasági övezetébe is betévedt, azt eredményezték, hogy Tokió a legutóbbi éves védelmi riportjában Tajvan kérdéséről, mint „az ország energetikai és gazdasági biztonságának” kulcsfontosságú tényezőjéről ír. Ez egy igen nagy lépés, mivel az elmúlt két évtizedben Japán csupán mint szemlélőként, homályosan tekintett önmagára és a régióban betöltött szerepére, most viszont a politikusok nyíltan beszélnek arról, hogy a háborúból nem fognak tudni kimaradni. A kínai-japán kapcsolatok az elmúlt időben sokat változtak. Tokió elkezdte támogatni a japán cégek kivonulását Kínából, 2020 óta több, mint két milliárd dollárral. Az utóbbi időben pedig a Japánba látogató kínai turisták száma is erősen megcsappant, és Kínában maradt japán vállalatok megbélyegzésről számolnak be.


Egy másik kulcsszereplő India, akire bár Washington kulcsszereplőként tekint Kína féken tartásában, egy esetleges háború kitörésének esetén India kérdése bonyolultabb. Elbridge Colby, egykori helyettes honvédelmi államtitkár, úgy fogalmazott, hogy „India nem venne részt a tajvani konfliktusban lokálisan, de elvonhatná Kína figyelmét azzal, hogy megnyit egy második frontot a Himalájában”. Ez még nem is lenne olyan elképzelhetetlen tekintettel, hogy a két ország között már sokszor törtek ki határvillongások, az Akszai Csin-fennsík hovatartozásának kérdésében. Ennek a hátteréről már korábban hosszabban írtam, de a lényeg az a terület stratégiai jelentősége. Főképpen azért, mert az itteni gleccserek látják el vízzel a világ lakosságának közel 46%-át. A Tibetből eredő Brahmaputra folyó körül, ami India vízszükségletének az egyharmadáért felel, sok feszültség volt az elmúlt időben, mert Kína elkezdett óriási vízerőműveket felhúzni rá, amivel drasztikusan tudná csökkenteni az Indiába áramló víz mennyiségét. Bár India most először fogalmazott nyíltabban a tajvani konfliktus kapcsán, ahol a szoros militarizációjáról beszélt, ez még egyáltalán nem jelent semmit. Amennyiben pedig Washington azt szeretné, hogy Delhi valódi szövetségesévé váljon akkor jobban tenné ha nem támogatná közben Pakisztánt, akivel komoly történelmi és geopolitikai ellentétei vannak Indiának.


Végezetül, de nem utolsó sorban ott van Ausztrália. Ami Washington számára a csendes-óceáni hadműveletek kulcsfontosságú szereplője volt a második világháború alatt és minden bizonnyal a jövőben is fontos szerepe lesz. Nem csak azért, mert Canberra azonos politikát vall az USA-val, de azért is, mert stratégiailag kellően távol, és kellően közel is van a hadszíntérhez. Emellett pedig jelentős vas, szén, gáz és olaj kitermelése van.


Gyenge pont és elrettentés

A nemzetközi segítség mellett Tajvan maga is évtizedek óta készül egy háború visszaverésére. Legújabban elkezdte kiépíteni saját tartalék szatellit internetét, az Ukrajnában használt Starlinkhez hasonlóan, egy kibertámadás kivédése végett. Audrey Tang Digitális Miniszer azt közölte, hogy közel 700 helyre fognak ilyen rendszert telepíteni az elkövetkezendő hónapokban, hogy elkezdjék a tesztelésüket. Egy tajvani milliomos pedig harminchárom millió dollárt fordít arra, hogy a privát „Black Bear Academy-n” keresztül hárommillió civil harcost képezzenek ki a szigetország védelmére. Bár a lakosság hozzászokott az állandó fenyegetődzésekhez, most mégis egyre többen jelentkeznek tartalékosnak. Azonban a képzés hagy némi kívánni valót maga után. Chris Chen, a tajvani hadsereg egykori kapitánya, úgy fogalmazott, hogy kevés az érdemi kiképzés és túl sok idő telik el a „gyülekezéssel, az ebédre várással és a kiképzés elkezdésével”, majd elmondta, hogy kétszáz tartalékosra mindössze csak egy oktató jutott. Ahogy azt az Ukrán háború megmutatta, egy erős tartalékos és civil védelmi hadtest valóban csodákra képes.


Mivel lehet akkor kellően elrettenteni Kínát? Az egyik lehetséges válasz a lakosságában rejlik. Ahogy Nicholas Eberstadt fogalmazott, „Kína zsugorodik”. A jelenlegi előrejelzések szerint Kína társadalma az évtized végére minden évben 0.1%-kal fog csökkeni, Majd 2050-re csupán 1.31 milliárd emberrel számolnak, a jelenlegi 1,425,887,000-hez képest. Ez az elkövetkezendő öt évben 40 millió nyugdíjast fog jelenteni. Azzal, hogy Kína háborút indít azt kockáztatja, hogy megtizedeli a fiatal, munkára fogható lakosságát, amivel csak tovább fogja mélyíteni az elöregedés problémáját és felgyorsítja a gazdasági leépülést is. Ami a gazdaságot illeti, a legnagyobb bankok, mint a Societe Generale SA, JPMorgan Chase & Co., UBS Group AG, Bank of America vagy a Citibank elkezdték gőzerővel felülvizsgálni a Kínában és Tajvanban lévő hosszútávú befektetéseiket. A három legnagyobb amerikai bank pedig már arról is nyilatkozott, hogy egy konfliktus esetén Washington utasításait követnék és el is hagynák Kínát. Márpedig ahogy azt az előző cikkemben jeleztem, a Kínai Kommunista Párt legitimitása javarészt a gazdaság stabilitásában és növekedésében rejlik. Ezt a logikát megfordítva azonban, mint arról James Holmes a Naval War College Tengeri Stratégia Karának az elnöke nyilatkozott, amennyiben Kína tudja, hogy innentől kezdve zsugorodni fog a társadalma, az elkerülhetetlen háború miatt gazdasági szankciók is érni fogják és Tajvan a jövőben még több fegyvert fog kapni, akkor nem érné meg neki most támadni amíg a csúcson van?