A Pinochet-diktatúra gyökerei és utóélete

Pintér Katalin

Chile mindig is a térség gazdagabb, fejlettebb országai közé tartozott, mivel gazdasága nem a monokultúrás ültetvényekre épül, mint a legtöbb dél-amerikai országnak. Az ország ugyanis ásványkincsekben gazdag, jelentős réz és vasérc található a területén, továbbá faanyagban is bővelkedik. Exportja több mint negyedét Kínával bonyolítja le (27,5%), de jelentős partnerei az USA, Japán, Dél-Korea és Brazília. Importját tekintve legnagyobb partnere szintén Kína. Chile gazdasága exportorientált és piacra termelő. Etnikai összetételét tekintve 89%-ban a fehérek lakják (gyarmatosítók leszármazottai és bevándorlók), a maradék 11%-ot az őslakosság teszi ki. A lakosság ezzel valószínűsíthető összefüggésben 80%-ban keresztény vallású (66,7% katolikus, 16,4% protestáns és evangélikus).

A diktatúra gyökerei

A demokratikus átmenetet Salvador Allende elnökségétől kezdve érdemes mélyebben vizsgálni, hiszen az ő kormányzása idején következett események kövezték ki az utat Pinochet tábornok hatalomra jutásának és ezzel együtt a térség egyik legvéresebb diktatúrájának. Allende 1970-ben került az elnöki székbe. Gazdaságpolitikáját a fontos iparágak államosítása jellemezte. Ebbe a részbányák is beletartoztak, aminek nagyjából 80% addig az USA kezében volt. Ez az intézkedés azt a célt szolgálta, hogy az ország függetlenedjen az Egyesült Államoktól és, hogy a bányák Chilének hozzanak pénzt. Azonban ennek hatására a tőke kiáramlott az országból, a beruházások mértéke pedig csökkent. Ezzel egy időben nőtt az infláció, a szociális programok fedezésére a kormánynak nem volt kerete, külföldi kölcsönöket kellett felvenni, így nőtt az államadósság is.

Emellett az USA is egyre növekvő gazdasági pressziót gyakorolt Chilére: többek között befagyasztotta a kölcsönök folyósítását és kereskedelmi embargót vetett ki az országra. A gazdasági visszaesés miatt belső feszültségek bontakoztak ki, tüntetések, sztrájkok szerveződtek.

Ekkor már a Truman-doktrína is érvényben volt, amely geopolitikai stratégia a kommunizmus terjedés megállítását tűzte ki célul. Később nyilvánosságra hozott dokumentumokból az is kiderült, hogy a CIA 8 000 000 USD-t áldozott az Allende-kormány megbuktatására. Ezen tényezők együttes hatására 1973-ban a Pinochet tábornok vezette katonai puccs sikeresen ment végbe és egy diktatúra tudott fennmaradni közel 20 évig.

A korábbi szocialista jegyeket mutató kormányt így egy kommunistaellenes rezsim váltotta fel 1973-ban, ami az Egyesült Államok számára is kedvezőbb volt a Truman-doktrína tükrében. Autokratikus uralom alakult ki, amelyben a hatalom próbálta a diktatórikus vonásokat elfedni úgy, hogy a parlamentarizmus néhány elemét látszólagosan meghagyta. Például voltak parlamenti választások, de az elnököt nem választották és a parlament is hatalom nélkül működött.

„A győztes Pinochet vaskézzel kezdte irányítani Chilét.” A diktátor fontosnak tartotta a politikai ellenfeleivel való leszámolást, igyekezett úgymond „rendet tenni” az országban. Mindennaposak voltak a gyilkosságok, merényletek, bebörtönzések és az alapvető emberi jogok megsértése. Először a juntán belül, majd a politikai életben is gyorsan megszilárdította hatalmát, ezután elkezdte Chile arculatát politikai, gazdasági és kulturális szempontból is átformálni. Mint általában a diktatúrákban, a médiában itt is erős befolyással bírt a politikai vezetés. A Pinochet-rezsim a gazdaság fellendítésével akarta igazolni a rendszert, hiszen ahol a gazdaság jól működik, ott az emberek kevésbé hajlamosak a forrongásokra, megmozdulásokra. Ezért 1974-től kezdődően elkezdődött a neoliberális gazdasági modell kiépítése és a gazdaság rekonstruálása. A látszólag jól működő reformok azonban nem tudtak hosszútávon fellendülést hozni.

Pinochet legfontosabb politikai reformja az 1981-es új alkotmányt elfogadása volt, amely a mai napig érvényben van, bár mára több reformot végrehajtottak, például enyhítették az abortusztörvényt. Az alkotmány olyan törvényeknek is alapja, amelyek korlátozzák a munkavállalók tárgyaláshoz való jogát. 1988-ban népszavazást tartottak, melynek tétje a katonai diktatúra fennmaradása volt. (Amnesty International) A rezsim megbukott, Pinochet 1990-ben hazai és nemzetközi nyomásra elhagyta az elnöki széket, de a hadsereg élén még nyolc évet töltött. Ebben jelentős szerepe volt a civil társadalom erőteljes fellépésének. Megtartották 1989-ben az első ténylegesen demokratikus népszavazást, ahol a választók Patricio Aylwinnak szavaztak bizalmat.

A chilei „gazdasági csoda”

Pinochet elnökségének idejére tehető a gazdasági csodának nevezett jelenség, amelyet a diktatúra pozitív hozadékaként szoktak emlegetni. A diktátor az infláció kezelésének érdekében Milton Friedman Nobel-díjas közgazdásznál tanult chilei közgazdászokat bízott meg azzal, hogy a friedmani neoliberális gazdaságpolitikát alkalmazva támasszák fel az ország romba döntött gazdaságát. Ezzel a térség többi országát megelőzte, mivel a szomszédos országokban a Világbank és az IMF csak később kezdte ezt a fajta gazdaságpolitikát szorgalmazni. A chicagói fiúk (a Friedmannál tanult közgazdászokat illetik ezzel a névvel, mert a chicagói egyetemen tanultak) fontosnak tartották a szabadságot, tehát, hogy az állam ne avatkozzon bele a gazdaságba. Reformprogramjuk részét képezte az állami tulajdonban lévő vállalatok eladása, adó- és vámcsökkentés és az árak felszabadítása azáltal, hogy megszüntetik az állami támogatásokat és privatizálják a kormány szociális szolgáltatásait, például az egészségügyet, az oktatást és a társadalombiztosítást.

A 80-as évekre a gazdaság helyreállt és fejlődésnek kezdett indulni, ezért hívhatjuk neoliberális gazdasági csodának ezt a jelenséget. Azonban ez a növekedés főleg külföldi hiteleknek volt köszönhető, így aztán 1982-ben, amikor ez a spekulációs buborék szétpukkant, Chile GNP-je 14 százalékkal esett vissza. A munkanélküliség 30% körülire növekedett, ennek következtében pedig három évig tartó ellenállás bontakozott ki a rendszer ellen.

Azonban a neoliberális gazdaságpolitika tulajdonképpen érintetlen maradt az 1989-es rendszerváltozás után is. Egyes megítélések szerint az országban akkoriban megindult gazdasági fejlődésnek köszönhető a neoliberális gazdaságpolitika fennmaradása, más vélekedések szerint a neoliberálisok és az egykori diktatúra balközép erőinek akkortájt elkezdődő közeledése miatt maradhatott fenn.

A Pinochetet követő új rendszer gazdaságpolitikája abban különbözik legjobban a korábbi neoliberális gazdaságtól, hogy az állam több figyelmet fordít a szociálpolitikára és a szegénységre, valamint úgy véli, hogy az államnak be kell avatkoznia az üzleti világba és a piac működésébe.

Az Aylwin kormány idején az állami vállalatok privatizációja megszüntetésre került, a gazdasági növekedés tartósnak és stabilnak bizonyult. A hivatalos munkanélküliségi ráta 20 év után 1992-ben volt a legalacsonyabb: 4,5%; míg 1982-ben ugyanez 27%, 1990-ben pedig 5,7% volt.

Az Aylwin kormány egyik legnagyobb eredménye az, hogy a Pinochet idejében hozott munkaügyi törvényeket sikerült megreformálniuk. A reformoknak köszönhetően a szakszervezetek már konföderációkat alakíthattak ki, valamint felemelték sztrájk 60 napos legfelső határát is. Azonban visszautasították a munkásság követelését az ágazati szintű kollektív szerződések megkötésével kapcsolatban.. Az Aylwin kormány idején nem voltak jellemzőek a sztrájkok vagy munkásmegmozdulások, a stabilitás jellemezte inkább ezt az időszakot.

Alkotmány és demokrácia

Az alkotmánynak nagyon fontos szerepe van egy-egy ország politikai berendezkedésének meghatározásában. Így kétséges, hogy Chile mennyire tud demokratikusan fejlődni, ugyanis az országban még mindig a Pinochet katonai diktatúrájának idején létrehozott alkotmány hatályos.

Az 1980-as Alkotmány egy „védett demokráciát" hozott létre (a tábornok nevezte így), kiterjesztve a hadsereg szerepét, és úgy torzítva a választási rendszert, hogy az a jobboldal és a hadsereg képviselőinek legyen előnyös. Az alkotmányt olyan jogászok szövegezték meg, akiket maga Pinochet választott ki erre a feladatra. A hatalmi ágak szétválasztása (ami a demokrácia egyik legfontosabb feltétele) nem történt meg, ugyanis az alkotmány a törvényhozás feladatai közül sokat átruházott az elnökre, aki hagyományosan a végrehajtó hatalom vezetője, az igazságszolgáltatást pedig gyengítette. A választási kerületek is úgy voltak kialakítva, hogy biztosítva legyen a jobboldali többség a választásokon. Így a szabad választások látszólag megmaradtak, de a gyakorlatban más végeredmény nem születhetett.

Tehát egy olyan „binominális” választási rendszert hozott létre, melynek célja, hogy lehetetlenné tegye más politikai csoportok többségre jutását a Kongresszusban. Tele volt nem demokratikus elemekkel, például, a szenátorok nem választás, hanem kinevezés alapján kerültek pozíciójukba, illetve a végrehajtó hatalom feloszlathatta a kongresszus alsó házát.

A rendszerváltást követően többször módosításra került az alkotmány, próbálták a nem demokratikus elemeket megváltoztatni úgy, hogy azok megfeleljenek a demokrácia alapelveinek. A demokráciára való áttérést követően például létrejött az Alkotmánybíróság és a Nemzeti Biztonsági Tanács és megszűnt a halálbüntetés is.

2005-ben Richardo Lagos elnökségének ideje alatt következtek be a legfőbb változások. Az elnök négy évre csökkentette a korábban hat évig tartó elnöki mandátumot, valamint a szenátorok innentől kezdve újra választás útján kerültek pozícióba. A 2005-ös alkotmánymódosítások valóban sok antidemokratikus elemet kiszűrtek és jóval demokratikusabbá tették az alkotmányt, de valódi demokráciáról nem beszélhetünk Chile esetében addig, amíg egy katonai rezsim alkotmánya adja az alapot az ország irányításában. Mégis, Richardo Lagos elnök hitt abban, hogy a 2005-ben végrehajtott alkotmánymódosítással elérte azt a célját, hogy véget vessen a diktatórikus formának, annak ellenére, hogy például a binominális választási rendszer még mindig érvényben van.

Michelle Bachelet, korábbi chilei elnök (aki az ország első női elnöke) egyik legfontosabb kampányígérete legutóbbi elnökválasztási kampányában, hogy új alkotmányt léptet életbe (ezt az ígéretét nem sikerült teljesítenie). Bachelet azt mondta, hogy a jelenlegi alkotmány „a diktatúrában gyökerezik, és nem tükrözi a ma szükségleteit és nem segíti a demokráciát”. Az elnök azt is nyilatkozta, hogy a jelenlegi alkotmány illegitim, hiszen nem a társadalom egészének érdekeit képviseli, csak bizonyos csoportokét. Chile politikai életében az alkotmány politikai viták tárgyát képezi a vezető jelöltek között az elnökségben. Így tulajdonképpen közvetve ahelyett, hogy egységesítené a nemzetet, az alkotmány inkább megosztja Chile lakosságát.

Amíg az országnak nem lesz új alkotmánya, addig nem fejlődhet ki igazi demokrácia, mivel az 1980-as alkotmány még a módosítások ellenére is több demokráciával nem összeegyeztethető elemet tartalmaz. Még napjainkban is sok tüntetés zajlik az alkotmány egy-egy részlete ellen. Bár az alkotmánymódosításról 2020 áprilisára volt kiírva egy népszavazás, a koronavírus-járvány miatt ezt nem lehetett megtartani. Így a törvényhozók október 26-ra halasztották a népszavazást.

A diktatúra bukásának politológiai magyarázatai

A demokratikus átmenet szempontjából korábbra kell nyúlni a történelemben az Allende kormány elemzésénél. Egyes szerzők szerint az átmenet két történelmi okra vezethető vissza, egyrészt az ország korábbi politikai hagyományaira, másrészt a korábbi autoriter rezsim természetére, sőt, a civil társadalom jelenlegi tevékenységére is hatással vannak ezek a történeti okok. A tradíciók magyarázatul szolgálnak mind a rendszerre mind az azzal szembeni társadalmi ellenállásra. A korábbi rezsim pedig a Pinochet féle diktatúra és a civil társadalom attitűdjeire ad választ. Még a gyarmati időszakban kialakult a demokratikus értékek melletti elköteleződés és a konszenzusos döntéshozás, amely a függetlenség kivívása után is fennmaradt. Chile politikatörténetét alapvetően a politikai pluralizmus és az alkotmányos kormányzás határozta meg, ennek hatására a társadalmi mobilizáció is jelentős politikai hagyománnyá vált az országban.

Nagyon erős civil társadalom tudott ilyen feltételek mellett kialakulni, amely, mint már írtam, hozzájárult a diktátor bukásához.

Ennek alapjai a 19. században keresendők, az első újság már 1812-ben megjelent, 1830 több mint 100 volt jelen és folyamatosan nőtt ez a szám. Ez egyfajta műveltséget és politika iránti elkötelezettséget jelent véleményem szerint. Ezen felül szakszervezetek, magánklubok és titkos társaságok is jelen voltak az országban, ahol szintén kifejthették véleményüket az állampolgárok.

Azok a demonstrációk, tömeges tiltakozások és magánkezdeményezések a civil társadalom részéről, amelyek hozzá