A XXI. század konfliktusai és az új világrend

Pásztor Ákos

1991. december 26-án a Szovjetunió megszűnésekor a nyugati világ mellkasáról egy hatalmas súly esett le. Mindenki úgy gondolta, hogy végre egész Európában; Írországtól Azerbajdzsánig jól működő demokratikus államok jönnek létre, beleértve az abszolút nyugatbarátnak mutatkozó jelcini Oroszországot is. A nyugati világ lakói hozzászoktak a ’90-es és a 2000-es évek jólétéhez, az ún. Pax Americana korához, amikor is a háborúk, a válságok, az éhínségek messzire elkerülték az atlanti térséget. Ennek a békés(ebb) korszaknak legfőbb oka, hogy az Amerikán kívüli két másik szuperhatalom Oroszország és Kína nem voltak elég erősek ahhoz, hogy megkérdőjelezzék a hidegháború végén kialakult világrendet.

A helyzet azonban a 2000-es évek végén elkezdett tarthatatlanná válni. A 9/11-es terrortámadás után, az ifjabb George Bush által indított intervenciók a „rebellis” muszlim államok demokratizálására sokkal költségesebbek lettek a vártnál, nem beszélve a rengeteg halottról, illetve, hogy sehogy sem sikerült kiiktatni a viperafészkeket. Egyre inkább világossá vált mindenki számára, hogy a világ csendőre, az USA sem képes elérni mindenhova. A két alvó óriás, Oroszország és Kína ekkor éppen prosperáló gazdaságok voltak, elérve akár az évi 10%-os növekedést is, illetve a jóléti állam kiépítése is egyre inkább megvalósult a két országban. 2008 több szempontból is választóvonal volt; egyrészt a pénzügyi válság miatt, másrészt a három nagynál végbemenő változások végett: a 2000 óta Oroszország elnöki címét viselő Vlagyimir Putyin megelégelve országa pozíció és érdekszféra vesztését, az intervenció mellett döntött a grúziai válságot illetően. Grúziát a függetlenségük elnyerése óta a Szovjetunió utolsó külügyminisztere Eduard Szevardnadze vezette, egészen a 2003-as rózsás forradalomig. A színes forradalom után hatalomra kerülő Mikheil Szaakashvili elhatározta, hogy megvalósítja országa euroatlanti integrációját, (hasonlóan a 2004-es narancsos forradalom után hatalomra kerülő nyugatbarát ukrán elnökhöz, Viktor Juscsenkóhoz) el is kezdődtek a tárgyalások mind Grúziával, mind Ukrajnával. A 2007-es bukaresti NATO csúcson megállapodtak ugyan ezen államok felvételéről, de mindenki számára egyértelmű volt, hogy ez évtizedeket is igénybe vehet. Putyin elnök egyértelművé tette, a Müncheni Biztonságpolitikai Fórumon tartott beszédében, hogy a nyugat korlátlan, orosz rovásra történő terjeszkedését nem tűri tovább.

Szaakashvili azonban nem csak atlantista, de nacionalista elnök is volt, elhatározta, hogy visszaszerzi az 1993-óta de facto független oroszbarát szakadárállamokat, Abháziát és Dél-Oszétiát. A világ ekkor Kínára figyelt, ugyanis megrendezte minden idők egyik legjobb nyári olimpiáját Pekingben, ezzel is megmutatva magát a világnak. 2008. augusztus 1-én Szaakashvili elnök megtámadta a rebellis területeket, ami kapóra jött az orosz vezetésnek az intervencióra, amely során sikerült elérni, hogy a szakadár tartományok területe immáron a teljes közigazgatási határukra kiterjedjen, Grúzia (a háború után az ország hivatalos neve az oroszos Grúziáról Georgiára változott) totális vereséget szenvedett. Oroszország a Putyin-érában először (de nem utoljára) avatkozott be határain túli konfliktusba. Ebben az évben véget ért a Bush-korszak is Amerikában, a 2008-as választásokat a Demokraták nyerték és hatalomra jutott az első színesbőrű elnök, Barack Obama. Obama alatt szinte teljesen összeomlottak az USA addigi eredményei a Közel-Keleten. A 2010-ben, a sikeres tunéziai jázminos forradalommal elkezdődött Arab-tavasz teljesen a visszájára fordult. Azon államokban robbantak ki leginkább ezek, ahol szekularizált, nyugat-ellenes diktatúrák voltak jelen, ezek jó része meg is bukott. Azonban rengeteg helyen fajult polgárháborúvá a helyzet: Líbiában (itt 2020 ősze óta fegyvernyugvás van a felek között, de a helyzet instabil), Maliban (ami ugyan nem arab ország, de a helyi berber lakosság, akiknek jó része Kadhafi zsoldosa volt, Azawad néven saját államot kiáltott ki, azonban hamar a szélsőségek felé terelődött a vezetés, akárcsak Dzsokhar Dudajev meggyilkolása után a Csecsen Köztársaságban), Szíriában (itt Aszad nem bukott meg, hála az orosz segítségnek és a török-párti ellenzék is kitart, ahogy az anarcho-marxista kurd YPG is), Irakban (itt azóta rendeződött a kérdés, Kurdisztán függetlenségét leszámítva) és Jemenben ahol idestova 10 éve totális a káosz, a ma már nem is 2, hanem 3 harcoló fél között. Az Iszlám Állam létrejötte pedig a szélsőséges szalafista eszmék terjedésének egy teljesen új, elképesztően veszélyes formáját mutatja, hogy a kvázi failed-statekből (bukott állam), hogy lehet valami még rosszabb, szerencsére a nemzetközi koalíciónak sikerült legyőzni a dzsihadistákat. Amerika az Obama adminisztráció óta fokozatosan a Csendes-óceáni térségre összpontosít, mert a Kínai Népköztársaság alapjaiban kérdőjelezi meg a fennálló világrendet. Ennek is tudható be a fokozatos és folyamatos csapatkivonás a muszlim térségből, mely azonban helyenként katasztrofális eredményekkel jár (lásd: tálib hatalomátvétel Afganisztánban), illetve megmutatja, milyen gyenge talapzatokon is állnak a nyugat által létrehozott rezsimek a harmadik világban. És hogy mit hoz a jövő világunk konfliktusaiban?

Véleményem szerint a világ átrendeződik. A korábbi egy, illetve két központú helyett egy háromközpontú világ jön létre, a három szuperhatalom, - Oroszország, Kína és az USA vezetésével. Az első kettő szoros kapcsolatban lesz egymással a közös nyugatellenességük miatt, azonban érdekkülönbségeik okán nem egyesülhetnek, míg az Egyesült Államok és szövetségesei térvesztése teljesen nyilvánvaló.

Az évtized leginkább konfliktus sújtotta területe Afrika lesz. A Mali polgárháborút Franciaország nem tudta lezárni, ezért döntött a mali junta az oroszok behívása mellett, az orosz hadsereg meghosszabbított karjának is nevezett Wagner Group zsoldoscsoport pedig elvégzi a „piszkos melót”, Mali szinte biztosan Oroszország érdekszférájába kerül. A Közép-afrikai Köztársaság szintén, itt a mali recepthez hasonlóan avatkozott be az orosz zsoldoscsoport, jelentős sikereket elérve, míg Mozambikban a Punta Delgada tartománybeli muszlim lázadókkal számoltak le, mindhárom országban orosz csapatok állomásoznak jelenleg is, ami kijelöli ezen államok útját a jövőben. Omar el-Basír szudáni elnök, aki 1989 óta vezette államát, 2019-ben puccs által megbukott, az új katonai kormányzat pedig eltökélt volt a demokrácia megteremtésében, mígnem tavaly ősszel Abdelfatah al-Burhan tábornok meg nem döntötte az ideiglenes kormányt és meg nem szerezte a hatalmat. Al-Burhan kétségkívül oroszbarát, jó ideje tervbe van egy orosz hadikikötő építése Port Szudán városa közelében. Az orosz-szudáni egymásra találást az sem akadályozza, hogy más oldalt támogatnak a közép-afrikai polgárháborúban. Hiába lett Dél-Szudán független Szudántól 2011-ben (gyakorlatilag a függetlenségüktől kezdve polgárháború van az országban), a dárfuri és a kordofáni konfliktusokat még mindig nem sikerült lezárni, ebben lehet nagy szerepe egy esetleges orosz segítségnek. Nem is beszélve, hogy a Wagneresek az orosz-ukrán háború miatti oroszellenes szankciók okozta bevételkiesést a szudáni aranybányákból pótolják, amiket a junta nagylelkűleg odaadott az oroszoknak. A Wagner Group kvázi a régi Brit Kelet-indiai Társasághoz hasonlóan építgeti hatalmát a harmadik világban, egyfajta államként működik az államban. Összefoglalva tehát elmondható, hogy Oroszország leginkább a katonai diktatúrákkal és a polgárháború sújtotta országokkal ápolja a legjobb viszonyt Afrikában, ezen országok kétségkívül mellette állnak. A líbiai konfliktust lezárandó, a patthelyzet miatt a felek döntése értelmében hamarosan megtartandó elnökválasztást is valószínűleg Szaif al-Iszlám Kadhafi fogja megnyerni, akinek Oroszország felé húz a szíve, azonban a második polgárháborúban a tripoli egységkormányt támogató törökök nem igen fogják feladni pozícióikat az országban. Érdekesség egyébként, hogy az EU államok is megosztottak voltak a polgárháborúban, míg Olaszország a törökökkel együtt a nemzetközileg elismert tripoli kormány mellé állt, addig a franciák az oroszbarát hadurat, Halifa Haftart részesítették előnyben, aki jelentős egyiptomi segítséget is kapott esz-Szíszi elnök rezsimjétől, aki 2013-ban puccsal megdöntötte a Mubarakot elzavaró Muzulmán Testvérsiég tag, Mohamed Morszi elnökségét. Egyértelmű tehát, hogy bármennyire is szimpatizál az immár 100 milliót is meghaladó egyiptomi népesség az iszlamista politikával, a szekulárisok mindig előnyben lesznek az elit szemében, ami a világ vezető államainak is jobban tetszik. Líbia és Egyiptom jelentős földgázkészlettel rendelkezik, szintúgy, mint Algéria, akinek viszont kiemelt szerepe lenne Európa gázellátásában az oroszok ellen hozott szankciók miatt. Algéria 1962-es függetlensége óta a keleti blokk része kíván lenni, leginkább a franciaellenessége végett. A Marokkóval szembeni konfliktusa a közelmúltban pattanásig feszült, ami bármikor fegyveres összetűzéssé fajulhat, nem is beszélve, hogy Algéria nagyban támogatja a Marokkó által a ’70-es évek végén megszállt Nyugat-Szahara függetlenségéért küzdő Polisario Frontot. Marokkó mindig is nyugatbarát állam volt, többek között a marokkói szultán ismerte el elsőként az USA függetlenségét. A marokkói-algériai konfliktus tétje nem kisebb, mint az, hogy ki legyen a Maghreb térség, azaz Északnyugat Afrika ura, ami nem mindegy a világpolitika alakulását illetően sem. Véleményem szerint, hiába rendelkezik Marokkó modernebb fegyverekkel Algériánál, a nagyobb népesség, illetve a Polisario Front miatt Algéria képes lehet a maga javára fordítani a konfliktust.

Fekete Afrika konfliktusait vizsgálva, leginkább a Száhel-övezet terjedését, illetve a terrorfenyegetettség növekedését érdemes megemlíteni, Etiópiában a 2020 óta tartó polgárháborúban a lázadó Tigré tartomány ellen, a központi kormány által indított megtorló hadművelet sokkal hosszabbá nyúlt, mint várták, ráadásul az amhara-oromo konfliktus is elmérgesedett ezzel párhuzamosan, az egyébként oromo származású, az Eritreával történő megbékélésért Nobel-békedíjat kapó Abij Ahmed elnök képtelen úrrá lenni a konfliktuson, nem is beszélve, arról, hogy Egyiptommal és Szudánnal is pattanásig feszült a vitája a Nagy Etióp Reneszánsz-gát felépítése miatt, melynek köszönhetően a Kék-Nílus vízgazdálkodása jórészt etióp kézbe kerülne. Egyiptom és Szudán az 1959-es, a Nílus vízgazdálkodását rendező szerződés értelmében kizárólagos jogot formál a folyam haszna felett. Etiópia a gát megépítésével veszélyezteti ezt, nem csoda, hogy fű alatt kőkeményen támogatja a lázadó csoportokat a két arab állam. Etiópia Kína Afrika-politikájának zászlóshajója, többek között a gát, és az Addisz-Abebában székelő Afrikai Unió székháza is kínai hitelből épül, illetve épült meg. Egyre több afrikai országban terjeszkedik Kína gazdaságilag, sokszor elképesztő adósságspirálba terelve az államokat. A gazdasági függés után egyre inkább kezd kialakulni a politikai is, ez leginkább ott érhető tetten, hogy az afrikai államok döntő többsége nem támogat semmilyen Kína-ellenes dolgot. Kína két legjelentősebb afrikai szövetségese Etiópia és Dél-Afrika, ez utóbbi országban azonban egyre inkább kiélesedik a faji ellentét a rasszok között, Cyril Ramaphosa elnöksége alatt. Afrika legnagyobb országa Nigéria a végletekig megosztott vallási tekintetben, a keresztény-muszlim ellentét nagyon sokszor fajul fegyveres összecsapásokba, a Boko Haram terrorszervezet, ami az Iszlám Állam proxyja, pedig rettegésben tartja az egész országot, elmondható tehát, hogy Afrika legnépesebb országa a polgárháború szélén táncol, ami, ha kirobban, egész Afrika beleremeg. Szomáliában a szocialista rezsim bukása óta az államhatalom elképesztően gyenge; klánok, hadurak az ország tényleges urai. Az ország északi részén pedig 1991-óta de facto független Szomáliföld, ahol sokkal jobb az élet, mint Szomália többi részén. Az Indiai-óceánon lévő kalózfenyegetést az Óceánpajzs-hadművelet keretében sikerült megtörni a NATO-nak, de ez nem járt belső változással az országban. A helyi dzsihadista terrorszervezet, az Al-Shabaab, nigériai társához hasonlóan szintén hűséget esküdött az Iszlám Államnak, jelenlétük komoly fenyegetést jelent az egész térségben, Afrika szarvában. Az Al-Shaababnak nagy a társadalmi támogatottsága Szomáliában, a korrupt rosszul működő igazságszolgáltatás helyett sokan bízzák vitás ügyeik elintézését a szervezet „bíróságaira”. Nem is csoda, hogy Trump elnök döntését felülbírálva a Biden adminisztráció visszavitte az amerikai katonai kontingenst az országba, nagy ugyanis a veszélye egy tálib-hatalomátvételhez hasonló fordulatnak az országban, nem is beszélve, Oroszország és Kína térnyeréséről a környező országokban, Eritreában és Etiópiában. Az USA mellett Törökország és az Emírségek is üzemeltet katonai bázist az országban, a török befolyás folyamatosan erősödik Mogadishuban. A Szomália, Eritrea és Etiópia közé beékelődő Dzsibuti a világ egyik legfontosabb tengerszorosánál, a Báb el-Mandebnél fekszik. Mivel nagyon kicsi az ország, így önállátásra képtelen, viszont nagyon jó helyen van, ezért rengeteg ország üzemeltet katonai bázist az országban, többek között: Amerika, Kína, Japán, Olasz- és Franciaország, valamint Szaúd-Arábia. Dzsibutinak tehát kulcsfontosságú szerepe van a térség biztonságának megőrzésében.

A Száhel, azaz éhség-övezetből kiinduló migráció elképesztő tehertételt jelent a gazdagabb Észak-afrikai államoknak és Európának, ezt csak tetézheti, ha még több konfliktus robban ki a környező államokban, illetve, ha az orosz-ukrán háború elhúzódása miatt, nem jut elég élelmiszer a térségbe. A Szahara terjedését megállítani hivatott nagy zöld fal felépítése, ha minden jól megy hamarosan elkezdődhet, ami egy Szenegáltól Eritreáig tartó növényes terület lenne, a Szahara déli peremén, ez jelentősen javítaná a Száhel térség helyzetét.

A Báb el-Mandeb-szoros túloldalán található Jemenben óriási a káosz, a leginkább Irán által támogatott siíta lázadók, a hútik uralják az ország északnyugati részét, benne a fővárossal, Szaanával és al-Hodeidah kikötővárosával. A nemzetközileg elismert Hádi-kormány jelenleg emigrációban van Szaúd-Arábiában, a Hádi-párti erők jelenleg nem uralnak jelentős települést az országban. A Hádi barát erőkből kiváló, a Jemen újbóli kettéosztásáért küzdő, és az Emírségek támogatását élvező Déli Átmeneti Tanács uralja Áden kikötővárosát és Szokotra szigetét az Indiai-óceánon. A húti lázadók elleni, a Hádi uralmát biztosítani kívánó Szaúd-Arábia vezette intervenció kudarcot vallott, egyértelművé vált, hogy rövid távon nem lehet véget vetni a több mint 10 éve tartó harcoknak, ráadásul az Al-Kaida is jelentős pozíciókkal rendelkezik, Jemen keleti, Hadramuthnak nevezett részén. Jemen a nemzetközileg elismert határai között nem képes stabilan megmaradni, a konfliktus egyetlen megoldása csak a kettéosztás egy siíta és egy szunnita országrészre, Szaana és Áden központokkal, pont úgy, ahogy a hidegháború alatt is volt. Ebbe az irányba az első lépés az Al-Kaida hatástalanítása szükséges az országban, ehhez viszont a Hádi-párti erők és a Déli Átmeneti Tanács kiegyezése kell, illetve ezeknek a szunnita erőknek be kell látniuk, hogy nem tudják legyőzni a siíta hútikat, meg kell velük egyezni Észak-és Dél-Jemen leendő határain. Ezek azonban még nagyon távoli dolgoknak tűnnek. Jelenleg Jemen a világ talán legmagárahagyottabb országa, a nyomor és a ragályos betegségek általánosak. Az ENSZ humanitárius katasztrófától tart a térségben. Jemen szomszédja, Omán a Hormuzi-szoros egyik kapuja, szerepe nagyon fontos a szunnita Szaúd-Arábia és a siíta Irán konfliktusában, mivel ő a legfontosabb közvetítő a két fél között, lévén, hogy jó kapcsolatokat ápol mindkét féllel, mivel se nem az iszlám szunnita se nem a siíta irányzata nem jelentős az országban, hanem a háridzsíta irányzat egyik ága, az ibadita az államvallás a szultánságban. Emiatt vallásilag nem tudja egyik fél sem befolyásolni. Az Öböl-menti államokat egyértelműen Szaúd-Arábia befolyásolja, Katart kivéve, aki ki-kikacsintgat, Irán és Oroszország felé, emellett Törökország egyik legfontosabb szövetségese. Szaúd-Arábia még mindig az USA egyik legfontosabb szövetségese a térségben, bár a Kínával nemrég kötött jüan alapú kereskedelmi szerződés övön aluli ütés a dolláralapú világkereskedelemnek. Az ambiciózus koronaherceg, Mohamed bin Szalmán az ország tényleges vezetője, feltett szándéka a Közel-keleti hidegháború megnyerése Irán ellen, ott támadja az iráni proxykat, ahol csak tudja Szíriától Irakon át Jemenig, több-kevesebb sikerrel. Az Irán-ellenesség a szaúdiaknál és a többi Öböl-menti monarchiában is odáig vezetett, hogy kiegyeztek (Trump elnök nyomására) Izraellel, ez az Ábrahám-egyezmény, mely egységesíti a többé-kevésbé nyugatbarát Közel-keleti államokat az Iráni Iszlám Köztársasággal szemben. Jordánia vezetésével ezek az államok a közeljövőben egy NATO-hoz hasonló katonai szövetség létrehozását tervezik. A siíták el vannak nyomva több szunnita többségű arab államban, például Bahreinben, ahol a lakosság többségét is ők teszik ki, az Irán-párti Al-Ashtar brigádok pedig bármikor készen állnak a szigetországban a hatalomátvételre, mely olyan szempontból lenne érdekes, hogy a szigeten egy nagyon nagy amerikai támaszpont található. Irán a számtalan belső ellentmondás, etnikai megosztottság ellenére fejlődik és erősödik Ebrahim Raiszi elnöksége alatt minden eddiginél szorosabbra fűződik a viszony Irán és Kína, valamint Irán és Oroszország között. Irán a közel jövőben be tervez lépni a Brazíliát, Oroszországot, Indiát, Kínát és Dél-Afrikát tömörítő BRICS gazdasági szervezetbe, feladva a khomeinista semleges külpolitikát. Irán a Perzsa-öböl ura, ugyanis még Mohamed Reza Pahlavi sah uralkodása idején foglaltak el két fontos szigetet az öbölben, mellyel felügyelik az olaj-és földgázkereskedelmet a térségben. Egy nyílt szaúdi-iráni konfliktust valószínűleg simán nyerné Irán, a nagyobb népesség, erősebb haderő, a készülőben lévő atomprogram, valamint a szaúdi monarchiában elnyomott siíta kisebbség fellázadása miatt. Irán haderejének legütőképesebb része a Forradalmi Gárda, azon belül is az Al-Qudsz (Jeruzsálem) Brigád, mely komolyan ügyködik a Közel-kelet elnyomott siíta lakosságának (sokszor fegyveres) érdekérvényesítésében. Hasonló pozíciókat épített ki a szervezet több Közel-keleti államban, mint a Wagner Group Afrikában. A Forradalmi Gárda jelen van többek között: Irakban, Szíriában, Libanonban és Jemenben, valamint különböző szervezeteket is aktívan finanszíroz céljai eléréséhez, többek között: a palesztin Hamászt, a libanoni Hezbollahot, a már korábban említett bahreini Al-Ashtar Brigádokat és a jemeni hútikat. Irán a Közel-kelet megkerülhetetlen játékosává vált, immár elegendő mennyiségű dúsított uránnal egy atombomba létrehozásához. Amennyiben ez bekövetkezne, az több kisebb atomhatalom létrehozásához vezetne a térségben, többek között Szaúd-Arábia, Törökország és Egyiptom is saját projektbe kezdene ilyen esetben. A nyugatnak, illetve a nyugatbarát államoknak, ki kell egyezni az ajatollahok államával, a Közel-keleti béke érdekében.

A már hosszabb, mondhatni végeláthatatlan konfliktusok a térségben továbbra is megoldatlanok, Izrael és Palesztina között sehogy sem tudják tető alá hozni a végleges kiegyezést és a kétállami megoldást. Libanonban a gazdasági problémák könnyen átcsaphatnak vallási villongásokká, a 2004-es Annan-terv óta pedig nincs valós terv Ciprus újraegyesítésére. Ezen három ország felségvizein jelentős földgázmezőket találtak, amik Európa gázellátásában különösen fontosak lehetnek a jövőben, ezért is lenne különösen fontos a stabilitás elérése a három levantei államban. Szíriában az északi részt kivéve többé-kevésbé rendeződött a helyzet, az északi rész javát uraló anarcho-marxista kurdok ellen a közeljövőben döntő offenzívát tervez Erdogan török elnök, ezzel kialakítva az úgynevezett biztonsági zónát, ahová a sok millió arab és afgán menekült javát tervezik a törökök letelepíteni, ezáltal megváltoztatva Észak-Szíria etnikai összetételét, ugyanakkor Törökország megszabadul a migrációs problémától. A biztonsági zóna ellenőrzése a török proxyvá vált SDF feladata a török hadsereggel közösen, ez ki fog terjedni az újonnan elfoglalni kívánt területekre is. Az SDF Észak-Ciprushoz hasonlóan török b�