Keresés

Az Egyesült Államok kivonulása csak a kezdet volt

Papp Gábor



A 2001. szeptember 11-ei terrortámadásokat követően az Egyesült Államok által vezetett NATO és szövetségeseik beavatkoztak az afganisztáni polgárháborúba, aminek következtében ideiglenesen megdöntötték a tálibok hatalmát és felszámolták az al-Káida afganisztáni kiképzőtáborait. A probléma ott kezdődött amikor Washington végleg felhagyott azzal a külpolitikai iránnyal, amit az 1975-ben bekövetkezett vietnámi kivonulást követően állapítottak meg, s melynek a lényege, hogy csak úgy vonalnak be külső országokba, ha pontosan tudják, hogy miként fognak onnan kivonulni. A Közel-Kelet ezek után szinte örvényként húzta magához az Egyesült Államokat: először Irakba 2003-ban, majd 2011-ben Líbiába. A régióban azonban állandó problémák merültek fel, amik lekötötték az Egyesült Államok figyelmét miközben jóval lényegesebb ellenfelek, mint Oroszország, Kína vagy Észak-Korea zavartalanul tudtak menetelni saját stratégiai céljaik felé.


Dávid és Góliát

Afganisztán a világ egyik legszegényebb országa, ahol az emberek kilencven százaléka a megélhetésért küzd, miközben az egykori hadurakból álló, mára már elűzött politikai elit – mind regionális és központi szinten – irdatlan mennyiségű pénzt tett zsebre. Ugyanakkor ez a kis és jelentéktelen ország mégis húsz éven át volt, és még egy darabig lesz is, a nemzetközi figyelem központjában.


Az egykori háborús zónából bukott állam lett. Természetesen nem mintha bármikor is olyan jól funkcionált volna ez az állam egy olyan országban, ahol a politikai vezetés alkalmatlansága mellett, különböző törzsek, nyelvek és vallások sokasága folytán nincs egységes nemzeti öntudat. Nem szabad elfeledni: kétbillió dollárt öltek bele az afgán állam felépítésébe. Ugyanez az ország az, ahol ötvenezer afgán lakos, megközelítőleg hatvanhatezer afgán és 3500 NATO katona halt meg húsz év alatt.


Az amerikai és nemzetközi segítség ellenére mégis irdatlan sebességgel omlott össze az afgán hadsereg és állam miután május elején megkezdték a maradék 9600 NATO katona kivonását, amiből 2500 amerikai volt. Ezt már csak július második napja tetézte, amikor bejelentették, hogy az összes katona elhagyja a Bagram repülőteret, ahonnan húsz évig irányították a műveleteket. Ezt követően a tálibok sáskarajként foglalták el a fontosabb provinciákat és határátkelőhelyeket, majd pedig a fontosabb városokat is. Augusztus tizenötödikére elérték Kabult, amire válaszul Asraf Gáni elnök külföldre menekült.


Az afgán hadsereg gyors összeomlása mindenkit meglepett. Mint kiderült bár államot lehet építeni, nemzetet nem, főleg egy mélyen tradicionális társadalomban, felülről irányítva egyedüli külső hatalomként, aki ráadásul nem veszi figyelembe a kulturális különbségeket.

Az afgán társadalmat, egy szűk városi eliten kívül, nem érdekelték azok a normák, amiket Washington közvetíteni akart. Márpedig azokat az embereket, akiknek azon kell gondolkodniuk, hogy mit fognak enni és hogyan élnek túl, nem lehet a női szabadságjogok iránti küzdelemre rábírni.

Ki korán kel, aranyat lel

Sokszor hallani, hogy Afganisztán a birodalmak temetője. Az amerikaiak kivonulása után azonban jöttek is a hírek, hogy Oroszország és Kína készen áll, hogy bevesse magát. Temető vagy a lehetőségek országa? Az igazság persze jóval árnyaltabb, mint az egyik vagy a másik.


Oroszország 2003-ban terroristáknak titulálta a tálibokat, de továbbra is fenntartott velük egy informális diplomáciai kapcsolatot. Főként azért tette ezt, hogy az országból Közép-Ázsia felé kiáramló narkotikumok mennyiségét csökkentse. 2015-ben az Iszlám Állam Horászán (IS-K) nevű militáns csoportja elleni közös fellépés jegyében információt cseréltek. Ekkortájt még arról is lehetett hallani, hogy a tálibok a bizalom erősítése érdekében orosz fegyvereket csempészhettek át a tádzsik határon. Ezután kezdődtek meg a béketárgyalások Moszkvában, ahová a tálibokat többször is meghívták, míg Asraf Gáni elnököt nem. Mindebben persze nincsen semmi új. Oroszország, mint regionális nagyhatalom érdeke a stabilitás, főleg, ha nehezen kezelhető militáns csoportokról van szó, amit egybekötött a térségben rejlő energetikai és bányászati lehetőségekkel.

Éppen ezért választotta Moszkva a diplomácia és elrettentés kombinációját. Elvégre az amerikaiak kivonulása nem csak lehetőségeket teremtett más hatalmaknak, de különböző terrorista csoportok megjelenését is eredményezheti. Így Oroszország elemi érdeke, hogy a tálibok stabilizálni tudják az országot.

Szergej Lavrov orosz külügyminiszer nem csak egy inkluzívabb afgán kormányzat létrejöttét szorgalmazta, amivel csökkenthetők a belső feszültségek, de az oroszok Pakisztánnal és Indiával is együttműködnek a térségben, hogy megakadályozzák a narkotikumok és a terroristák elburjánzását Közép-Ázsiában és Kasmírban. Ezen felül az oroszok vezette Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete egy három napos hadgyakorlatot is tartott a térségben. Üzbegisztánnal és Tádzsikisztánnal külön is, melyet követően az orosz Roszoboronexport az Afganisztánnal határos országokkal fegyvereladási szerződést írt alá. Érdemes megjegyezni, Tádzsikisztán volt az egyetlen szomszédos állam, aki nyíltan kimondta, hogy nem fogja elismerni a tálibok hatalmát, sőt katonailag is hajlandó megütközni velük. Illetve hála a megannyi afgán politikai menekültnek az országukban, még egy alternatív afgán kormányzat felállításának az ötlete is felmerült.


A másik kérdés Kína szerepe az ország jövőjében. A kínai állami televíziónak és Kína külügyminiszterének – meglepő módon – ugyanaz volt a véleménye a történtekről, azaz, hogy itt az ideje, hogy Washington felhagyjon meggondolatlan katonai kalandozásaival. Egy már nyugdíjazott, vezető katonai tisztségviselő pedig úgy fogalmazott, hogy most eljött Kína ideje. A kínaiak nem bombákkal, hanem fejlesztési tervekkel felfegyverkezve fogják bevenni az országot. Adódik a kérdés tehát: mit akarhat Kína Afganisztánban fejleszteni?


Afganisztán egy nyersanyagokban gazdag ország. Bizonyos becslések szerint egy trillió dollárnyi értékű rezük, kobaltjuk, lítiumuk és egyéb ritkafémük van, melyek elengedhetetlenek a modern iparágak működtetéséhez. Jelenleg három akadály merül fel ennek kiaknázása kapcsán: idő, pénz és politikai kockázat.


Egy ilyen bánya felépítése nem egyszerű művelet, akár egy évtizedet is igénybe vehet. Arról nem is beszélve, hogy igen fejlett szállítási és logisztikai infrastruktúrára van hozzá szükség. Elég csak megemlíteni az utakat és vasútvonalakat, amiből az országban elenyészően kevés van és azok sem a legjobb minőségűek. A kikötőkről nem is beszélve, melyből teljes a hiány (a legközelebbi Pakisztánban található). Értelemszerűen ezek mind óriási pénzekbe kerülnének, főleg egy még teljesen kiaknázatlan vidéken. Csak összehasonítás végett, a Kongóban található, nagyrészt kínai tulajdonban lévő bánya kibővítése 2.5 milliárd dollárba került. A harmadik kérdés pedig, hogy létezik-e kellő biztonság és kiszámíthatóság a térségben arra, hogy ilyen mértékű fejlesztések kezdődjenek meg. Elvégre Kínának vannak jobb lehetőségei "kiszámíthatóbb" országokban is, amiket ki is használ. Ilyen akár Argentína, Zambia, Kongó vagy Chile.


Peking Oroszországhoz hasonlóan tart attól, hogy Afganisztánból újra egy terrorista búvóhely lesz, ami végül kihat Közép-Ázsiára – ahol igen komoly beruházásai vannak az Egy Övezet Egy Út Kezdeményezés keretében – és így elburjánzik a nemzetközi terrorizmus. Kína kiváltképpen érdekelt a kérdésben, mivel az északi Hszincsiang-Ujgur területen muszlimok tömegeit kényszeríti átnevelő táborokba „deradikalizációs” célzattal – tartva a terület autonómiájáért küzdő kelet-turkesztáni függetlenségi mozgalomtól, melynek Afganisztánban is vannak gyökerei. Ez a bizonytalanság egyáltalán nem ideális abban a geopolitikai környezetben, ahol az Egyesült Államokkal folytatott regionális verseny egyre kiélezettebbé válik. Főként annak fényében, hogy a Kínai Kommunista Párt XX. kongresszusára 2022-ben kerül sor, ahol Hszi Csin-ping elnök az eddigi normákat megtagadva a harmadik hivatali időszakát szeretné majd megkezdeni, amihez megint csak stabilitásra van szüksége, hogy irányíthassa a belső politikai környezetet.


Győztesek és vesztesek

Az események már így is több újdonságot hoztak, mint amire lehetett számítani. A regionális törések – legyen az vallási vagy etnikai –, tovább fogják bonyolítani a helyzetet. Így még egy darabig nem is lehet megnevezni sem a győztes, sem a vesztes felet.


A térség nagyhatalmai nem véletlenül aggódnak a terrorista szervezetek elterjedésétől. Ebbe a körbe India is beletartozik, aki miután visszavonta a vitatott Kasmír különleges alkotmányos státuszát, elkezdte ellehetetleníteni a helyi muszlimokat és hindukkal feltölteni a lakónegyedeket, mindezzel tovább bonyolítva a Pakisztánnal vitatott határterület kérdését és mélyítve a két ország közötti ellentéteket. A tálibok szóvivője bár kiemelte, hogy fel fognak szólalni a kasmíri muszlimok mellett, nem terveznek semmilyen militáns akciót a térségben. A kérdés csak az, hogy az amúgy igen fragmentált és nem éppen egységes tálib mozgalom többi tagja is így gondolja-e...


Így jön a képbe Pakisztán, akinek elég erős ideológiai érdekei vannak a tálibokkal kapcsolatban. Miután Banglades elszakadt Pakisztántól, 1971-ben Iszlámábádnak rá kellett eszmélnie, hogy az etnikai nacionalizmus van, ahol erősebb, mint a muszlim vallás, és úgy hat, mint összetartó erő. Éppen ezért, féltve a saját területi integritását – a nyugati Balokisztán és Haibar-Pahtúnhva tartományában, melyek határosak Afganisztánnal és ahol magas a pastu nyelvet beszélők aránya – ezeken a területeken medresszéket (a középkori Iszlám világra jellemző iskolarendszer) hoztak létre. Itt szigorú iszlám nézetek szerint tanítottak, remélve, hogy az majd elnyom bárminemű nacionalizmust. A tálibok vezetői is itt tanultak. Másik fontos szempont a pakisztáni hírszerzés, mely évek óta pénzzel, fegyverrel és kiképzéssel támogatja a tálibokat. Mindezek ellenére a tálibok sosem egyértelműsítették, hogy támogatnának-e bármilyen autonóm mozgalmat Pakisztán érdekében.


Végezetül pedig egy másik fontos szereplőről. Az Európai Unió még mindig alvó óriásként létezik. Bár az események felgyorsulását követően mind az Európai Bizottság elnöke, Ursula Von der Leyen és az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, Josep Borrell, valamint, Charles Michel, az Európai Tanács elnöke kiemelte egy Initial Entry Force (IEF) felállításának szükségességét. Ez először még 2021 májusában került ez szóba, az EU Harccsoport (EUBG) keretein belül, amivel az EU gyorsabban tudna a krízisekre reagálni. Jelenleg azonban a tagországok hadseregeinek különböző stratégiai kultúrája, felszereltsége és az átjárhatóság hiánya miatt nem lenne sok értelme. Ezért először az EU-nak a tagországok képességeinek közös fejlesztésén kellene dolgozni.