Keresés

Az isteni Diego és Falkland - avagy 90 percnyi külpolitika

Szalai Péter



1986. július 22., Mexico város, Azteca Stadion. Égető napsütés. Ötvenegyedik perc, Valdano az angolok tizenhatosánál háttal a kapunak megkapja a labdát. Felpörgeti. Hogy minek, azt ő sem tudja, de így Steve Hodge lehetőséget kap, hogy életveszélyesen saját kapuja felé stukkolja a labdát. Maradona kapcsol a leggyorsabban. Felugrik. De jön Peter Shilton és lehúzza a labdát az égből. Maradonának túl magas volt, marad a 0-0.


Akár így is történhetett volna. Ennyin múlnak egész generációkat meghatározó mítoszok. Nem, ez nem Isten keze volt, hanem a legemberibb Isten keze, Maradonáé. 2020. november 25. óta nincs köztünk.


Óriási veszteség érte az egyetemes sportot, a világ futballszeretőit, az argentin nemzetet. Diego Maradona sokkal több volt, mint a világ valaha volt egyik legjobb labdarúgója: egy öntörvényű zseni. Mindenki ismeri a nevét és legendás góljait, balhéit, felemelkedéseit és bukásait. Argentína nemzeti hőse, neve megkerülhetetlen, ha a sporttörténelemről beszélünk. Nem is gondolnánk, hogy 90 percig külpolitikával is foglalkozott.


1982-ben Argentína és az Egyesült Királyság háborút viselt egymás ellen, melynek tárgya a Falkland-szigetek volt. A háborút bő 70 napnyi harc után az Egyesült Királyság megnyerte. A harcok során több mint 600 argentin katona vesztette életét, valamint civil áldozatokat is követeltek a bombázások. Argentínában hosszú éveken keresztül megmaradt a háború hatása: a dél-amerikai országban egy új, friss, hazafias érzelemhullám jelent meg, az argentin nép a mai napig nem tudja elfogadni a Falkland-szigetek elvesztését. Történetünk főszereplője, az ekkor 22. éves Diego Maradona a patinás argentin futballcsapatot, a Boca Juniors-t erősítette. A Falkland-szigeteki háború eseményeit szülőhazájából követte végig, közelről átélhette a háborús pszichózist, az eufóriát, reményt és a kijózanító vereséget.


Négy évvel később, 1986-ban rendezték meg a mexikói futball világbajnokságot, mellyel Diego Maradona örökre bekerült a futball halhatatlanjai közé. Már a Barcelonát megjárva, a Nápoly játékosként, a válogatott csapatkapitányaként várta a tornát. Szüksége is volt a dél-amerikaiaknak egy Maradona kaliberű zsenire, a keret nem állt veretes nevekből, az erőviszonyokat tekintve inkább középszerűnek tűnt a csapat. Kiválóan teljesítettek a csoportkörben, annak élén végezve a nyolcaddöntőben Uruguayt búcsúztatták (1-0). Az angol válogatott épphogy, csak jobb gólkülönbségének köszönhetően jutott tovább az F-csoportból, azonban a nyolcaddöntőben lemosta a pályáról a paraguayi csapatot (3-0).


Ilyen előzetes eredmények után került sor a negyeddöntőben Argentína és Anglia összecsapására. Mindenki tudta, ez több lesz mint egy futballmeccs.

Az argentinok revansot szerettek volna venni a négy évvel azelőtt elvesztett háborúért, míg a jóval depolitizáltabb, de mindig büszke angolok pedig semmiképp sem akarták megadni nekik a bosszú édes ízét.

Az előzetes feszültség óriási volt. Az első félidő gól nélküli döntetlennel végződött, majd a második félidő elején bekövetkezett a modernkori labdarúgás egyik leghírhedtebb eseménye. Maradona a Jorge Valdanótól elpattanó, majd egy angol középpályás által hátraemelt, (számára) túl magas labdát egy biccentő mozdulattal és némi kézi rásegítéssel az angolok kapujába juttatta. A mozdulat szép, de szabálytalan. Maradona örül, az angolok a tunéziai játékvezető, Ali Bennaceur arcában. A tunéziai azonban meggyőzhetetlen volt, - és mivel a futballban az a szabályos gól amit a játékvezető megad - Argentína Diego Maradona góljával megszerezte a vezetést. Ez az az ikonikus gól, melyet "Isten keze" jelzővel illetett Maradona a lefújás után, s így ismerte meg mindenki, aki csak egy kicsit is jártas a sportág világában. Bocsánatot sosem kért.

Furcsa az élet, a futball még inkább az. Ha Isten keze leszorítva marad, akkor Maradona sportemberi megítélése egy életre, de legalábbis 1994-es doppingbotrányáig másképp alakul, és kivételes zsenije dominál a négy perccel későbbi ihletett és máig felejthetetlen szólógólja miatt.

Hatvan méterre az angol kaputól, saját térfelén kapott labdát. Először Peter Reid, majd Peter Beardsley mellett húzott el hihetetlen sebességgel. Két Peter, nem Peter. Gyönyörű cselekkel hagyta ott az Ipswich Town kőkemény védőjét, Terry Butchert, majd Terry Fenwicket. Két Terry, nem Terry - Maradonának legalábbis. Az angol kapus, Peter Shilton mellett egy finom, technikás csellel elhúzta a labdát, majd a hálóba lőtte azt.


Emlékeznek 2-0-nál Gary Lineker góljára? Mi sem. Az angol csatár meglőhette volna a futballtörténelem második legszebb gólját, arra sem emlékezne senki.

Elhalványítja-e a szabálytalan gól az ellenfelet a legsportszerűbb eszközzel, a színtiszta tehetséggel dehumanizáló zseniális találatot? Valószínűleg a kettő közötti morális feszültség adja Maradona kvintesszenciáját. A fizikai korlátait elfogadni nem tudó csaló, és a fizika korlátait meghazudtoló zseni. Ez mind ő. Volt.

Nos, több volt ez mint továbbjutás, ez revans volt a négy évvel ezelőtt történtekért. 2000-ben, Maradona életrajzi könyvében maga ismerte el, hogy többről szólt ez az összecsapás, mint egy futballmeccsről. Úgy érezte egy országot vertek meg, nem egy válogatottat. Meg akarták bosszulni a civil áldozatokat, a háború borzalmait. A pályán nem tudtak az argentin játékosok, így Maradona sem elvonatkoztatni a háború emlékeitől. Utólag belátta, hogy az argentín lakosságban azt az érzetét keltette a propaganda, hogy a Falklandért vívott háború kétesélyes volt, valójában azonban 20-0-ra veszítettek.


Vannak labdarúgók, akiknek sosem bocsájtjuk meg a sportszerűtlenséget, lehetne sorolni a neveket a preferenciáink szerinti szubjektivitással. Maradona esetében azonban félrehajtott fejjel, megbocsájtóan somolygunk. Tesszük ezt, mert az ő zsenijének elidegeníthetetlen része a ravaszkodás, csintalanság. Elemi része a zseni, az azt befedő rétegek pedig a legemberibb tulajdonságok: a mindenáron győzni akarás, az élet határtalan szeretete, irracionális rajongás egy fociklubbért, a nőkért, a rivaldafény obszcén élvezete.


Akkor ott Mexikóban 1986. július 22-án 12 óra 51 perckor mindannyian felugrottunk. És Maradona merte használni a kezét helyettünk is, hogy aztán le se érkezzen többet a földre.