Keresés

Az orosz identitás mibenléte

Nyirán Tamás, Oroszország-pályázatunk nyertese



Oroszországot könnyen definiálja az ember, korunk egyik megkerülhetetlen politikai nagyhatalma, a világ legnagyobb területével rendelkező országa, aki páratlan katonai ereje mellett könyörtelen gázpolitikájával képes sakkban tartani egész Európát. Azonban míg nekünk magyaroknak az évezredekre visszanyúló történelmi múltunk és sajátos nyelvünk kötőelemei mellett egyszerűen tudjuk magunkat magyar nemzetként definiálni, addig ez az egyértelműnek tűnő, de fontos kérdés az orosz emberek esetében közel sem olyan világos.

A cikk az orosz nacionalizmus viszontagságos útját mutatja be, kezdve a jelcini évek alatt kialakult hibás orosz öndefiniálás politikájával, egészen addig, hogy miként vált az orosz nacionalizmus politikája Moszkva nagyhatalmi érdekeinek alárendelt, befolyásszerző eszközévé.


Amíg a kommunista blokk felbomlásával a közép-kelet-európai államokban a nacionalizmus eszme tudatának megerősödése az állami függetlenség létével egybekapcsolva definiálta újra a nemzeti hovatartozás fogalmát, addig ez a fajta önmeghatározás kérdése az egykori Szovjetunió törmelékeiből megmaradt „csonka” Oroszország esetében zavaros kérdést idézett elő. Az orosz nemzet öndefiniálás homálya mindig is jelen volt e nemzet történelmében, melyet tovább súlyosbított, hogy a hol megszerzett vagy épp elvesztett területek váltakozó rendszeréből adódóan az uralkodói entitás hatalma alatt „szolgáló” népek összességét tekintette nemzet(é)nek.


A második világháborút követően Közép-Kelet-Európa, a Kaukázus és Közép-Ázsia államainak bekebelezése következtében a sztálini vezetés e régi tömörítő mechanizmusra építve egy „új szovjet embertípus” kialakításában látta a belső társadalmi mobilitás alapjait. Ahol az állam határain belül lakónépek voltak az oroszok (Rossiyskiy/Rossiyskaya), függetlenül attól, hogy etnikailag valóban oroszok voltak-e (Russkiy/ Russkaya), minden a hatalmi entitás (kezedben a cári birodalom majd később a szovjet rendszer) alá tartozott.


Ez a mesterséges, nemzeteket összetartó kötelék a Szovjetunió felbomlásával eltűnt, mely felnagyította az orosz nemzet öntudatának dilemmatikus helyzetét. A nemzeti öndefiniálás problémáját további két tényező súlyosbította. Egyrészt az új politikai vezetésen belül ellentétes „birodalom építői” és a „nemzetépítő” nézetek alakultak ki az állami lét megítélésével kapcsolatban. Az első csoport államának státuszát a cári birodalmi értékrendhez igazította. E gondolkodás mód, mely a meghúzott határokat átlépve az orosz és a nem orosz ajkúakat az orosz nyelv és kultúra univerzális összefogó eszközekével kívánta összekapcsolni, sokkal inkább tűnt egy nemzet létrehozására tett cselekedetnek mintsem egy nemzetállam építési szándékának. Azonban a másik csoport szakítani kívánt a posztcári birodalmi elképzelésekkel és a nyugati típusú demokratikus nemzetállam és az újraéledő ortodox vallás felélesztése mellett köteleződött el.

A vezetőknek nemcsak saját állami létének definiálására kellett választ adniuk, hanem a benne lévő népek önmeghatározása is alapvető kérdéssé vált, úgymint: ki tekinthető orosznak? Mit jelent orosznak lenni? Vajon nemzetállam Oroszország, és ahhoz hogy valaki orosznak mondja magát az orosz etnikumhoz kell tartoznia (russzkii), vagy elég csak a „csonka megmaradt birodalom” területén belül élnie?

A Jelcin-adminisztráció orosz identitás definiálásának próbálkozásai nem hoztak kellő sikereket egy olyan államban, amely területeinek nagyrészét elvesztve, visszaszorulásával a határain belüli orosz etnikum száma 50 százalékról 81 százalékra emelkedve egyértelmű feltételeket teremt az orosz „nemzetállam megteremtésére.” A Jelcin-adminisztráció azonban habozott és kettős üzenetet közvetített, amely -a nemzetiségi számarányokkal szemben- a több nemzetiségű társadalmi jellegét tükrözi, amelyben léteznek az oroszok (russkii) és a oroszországiak (rosszijan).


Sviatenkov kiválóan mutat rá arra, hogy az adminisztráció által kialakított kettős meghatározás az orosz öndefiniálás töredezettségére erősített rá, miszerint egy etnikai csoport értelemszerűen kihangsúlyozhatja az etnikai hovatartozását és egyben nagyobb körképként meghatározhatja magát oroszországinak is (rosszijan), ezzel lefedve az önazonosítás teljes metszetét. Addig -ahogy a szerző is érvel- ez az oroszok (russkij) esetében csak akkor lehet teljes öndefiniálás, ha „összekapcsolják és elismerik az orosz nép állami státuszát, azaz Oroszországot, mint az oroszok nemzeti államát.”


Míg az „újjászülető” közép és kelet-európai államok új geopolitikai társadalmi környezetet teremtettek, addig Moszkvának egyszerre kellett a felbomló birodalom keserű élményével megküzdenie és tudomásul vennie, hogy az új államhatárok meghúzásával a kívül maradt orosz etnikum hirtelen kisebbségben találta magát a posztszovjet térség államaiban. Ebben az új geopolitikai folyamatokban az utolsó szovjet népszámlálás adatai szerint 25 millió orosz és még ennél is több orosz ajkú találta magát a Föderáció határainak túloldalán egyik napról a másikra.


A millennium előtti utolsó évtizedben az orosz kisebbség helyzete nem foglalt el előkelő helyet a moszkvai vezetés napirendi tálcáján. Ennek látványos példája volt az észt és lett diszkriminatív állampolgársági törvény esete, amely célja volt a szovjet korszak idején betelepített oroszajkú emberek észt illetve lett társadalmakból való kiszorítása. A hirtelen nagy arányban hontalanná váló orosz kisebbséggel szemben olyan kritériumokat foganatosítottak az állampolgársági státusz elnyeréséhez, mint a megfelelő nyelvtudás, vagy hogy az illető személy, illetve ősei az 1940-es szovjet megszállás előtt már rendelkeztek állampolgársággal. A hontalan oroszok kérdése bár politikai nyomást gyakorolt a kommunista és a nacionalista ellenzék megerősödésén keresztül a jelcini-kormányra, érdemi lépések csekély mértékben a kettős állampolgárság elismerésében öltöttek testet. Habár Moszkva tudatában volt a kisebbségi politika befolyásszerzési lehetőségével, azonban azokban az államokban ahol számottevő orosz kisebbség élt, mint Kazahsztán 37.8%-kal, Ukrajna 22,1%-kal, vagy a balti térségben Észtország 30.3%-kal és Litvánia 34%-kal, erős ellenállásba torkollott a kettős állampolgárságra tett orosz kormány erőfeszítése.

(statista.com)

A 1990-es években a politikai elit valójában nem tudott egységes szempontrendszert kialakítani sem a belső önmeghatározás sem a kinnrekedt orosz állampolgárok kapcsolatát illetően. Mindezeknek a folyamatoknak a problematikáját maga az orosz kormány hozzáállása adja, amely tehetetlen házalásából egy töredezett orosz társadalmat hagyott maga mögött mandátumának lejártával.


Putyin nacionalista politikája

Visszagondolva, Oroszország instabil helyzetére, mely egyszerre nézett farkasszemet egy második csecsen háború kitörésével és egyre súlyosbodó gazdasági recesszió problémájával egészen az orosz társadalom nemzeti öndefiniálásának megoldatlan kérdésével, mely tovább gyengítette az állam és állampolgár közötti kohézió rendszerét. Vlagyimir Putyinnál megfelelőbb személyt keresve sem lehet volna találni mindezen problémák megoldására a huszonegyedik század előestéjén.


Ebben az összefüggésben a hatalomátvételt követően Putyin tudatosan az orosz emberek elvárásaira építve, a Szövetségi Közgyűlésen (Federal Assembly) mondott beszédében kijelentette: „Oroszország egyetlen valódi választása, hogy erős országgá váljon, erőssé és magabiztossá.” A putyini Oroszország „erős állammá” válásához vezető úton ugyancsak szembe találta magát az orosz nacionalizmus kérdésével. Mivel a Jelcini korszak nem tudott egyenes megoldással szolgálni az orosz nép öndefiniálására, ahogy egyes tudósok is megjegyezték az egyre fellazuló jelcini elnökség vége fele egyre erősödő tendencia alakult ki a hazafias orosz nacionalizmus és a nagyhatalmi (derzhavnost) érzelmek között, amelyek viszont Putyin elképzeléseinek kedvező feltételeket teremtettek.


Putyin birodalmi tervei megvalósításához felismerte, hogy Oroszországot olyan államként kell meghatároznia, amely "számos nép és kultúra uniója, olyan közösség, amelyben a különböző nemzetiségű és vallású emberek együtt élnek." 2000. júliusában kiadott [az] Orosz Föderáció külpolitikai koncepciója” (The Foreign Policy Concept of the Russian Federation) az első (kül)politikai dokumentum, amelyben kifejezetten említi a honfitársak megnevezését. A dokumentum fontossága abban rejlett, hogy tiszta képet fektetett le a putyini diaszpóra politikai céljairól, azaz -ahogy a hivatalos álláspont is összefoglalja- „az Orosz Föderáció arra törekszik, hogy megfelelő garanciákat biztosítson a honfitársak jogai és szabadságát illetően azokban az államokban, ahol állandó tartózkodási hellyel rendelkezik.

Ezt követően fontos lépés volt a retorikai megnyilvánulása a diaszpórák melletti elköteleződést tekintve, hogy: [Oroszországon kívül rekedt].. kint élő és dolgozó több százezer orosz biztos lehet abban, hogy Oroszország nem hagyta el őket, megóvjuk személyes jogaikat a lehetséges jogellenes elnyomástól és segítjük megőrizni az emberi méltóságukat. Lényegében a Kreml visszanyúlt a Jelcini kormányzat által bevezetett polgári identitás (rossiiane) alapjaihoz, és egy olyan polgári nemzetmodellt próbált kialakítani, melyben a diaszpórákba tömörült orosz nyelvű etnikumok jelentős kulturális és politikai jogokat foganatosítanak.


Az új politikai irányvonal további erősödését jelentette a külügyminisztérium által kidolgozott dokumentum, amely fémjelzett címe: „Föderáció által a külföldön folytatott honfitársak támogatásának alapvető iránymutatásai a 2002–2005-ös időszakra”. (Basic Guidelines for Support of Compatriots Abroad by the Russian Federation for 2002–2005). A dokumentum a jelen tanulmány vizsgálata szempontjából azért is fontos, mivel ahogy Maria Nozhenko politológus is érvelt [a 2002. novemberében jóváhagyott dokumentumot megelőzően] „ az elmúlt nyolc évben az orosz vezetés a diaszpóra problémát belső kérdésként kezelte, amelyet csakis Oroszországnak kellene kezelnie, [a dokumentum kiadását követően], most pedig a poszt-szovjet térben lévő orosz anyanyelven beszélő oroszok egyszer csak Oroszország külső (befolyásoló) politikai erőforrásai lettek, melyet az orosz vezetés más országokkal szemben alkalmazna.


2007-ben az Orosz Föderáció külpolitikájának áttekintése (Russian Federation’s Foreign Policy Review) című hivatalos dokumentum felülvizsgálta az orosz honfitárs külpolitika lágyabb és humanitáriusabb aspektusait. A felülvizsgálat során az orosz külpolitika eszköztárában megjelent a „humanitárius trend” fogalma, amely soft-power (lágy hatalom) eszközeire támaszkodva az emberi jogok védelme és azon belül is a külföldön élő honfitársak védelme mellett felszólalva, lehetőséget teremt Moszkva befolyásszerző céljait illetően. Míg a legtöbb állam esetében a lágy hatalmat (soft-power) a vonzóbb társadalmi attitűdök és a kedvező állami imázs képét teremti meg, addig Moszkva esetében az állam ellenőrzése alá kívánja vonni azokat az intézményeket és egyéneket, amelyek hozzájárulnak az ország imázsának és így puha hatalmának kialakításához, mint például a média, a nem kormányzati szervezetek, a kulturális szereplők, az egyetemek és az egyház.


Látható tehát, hogy Putyin sokkal erőteljesebben kiaknázta a diaszpórák által nyújtotta befolyásszerző lehetőségeket. Hosszú távú stratégiája alapját fektette le a 2006-ban elindított, a diaszpórák támogatására irányuló „Külföldi honfitársakkal való együttműködés programja, 2006–2008.” (Program for Working with Compatriots Abroad, 2006–2008) A program valójában Moszkva puha eszközökkel való információs befolyásszerzésében segédkezett, többek között orosz webhelyek, sajtóközlemények, tévé és rádió műsorok sugárzásával. A program bár megtartotta stratégiai alapjait, az orosz információs befolyásszerzést a közeli külföldi államokon belül, eredeti változatához képest többször is felülvizsgálták és eszköz kereteit kibővítették. A 2006-2008-as változat míg a diaszpórák jogaiknak javulását szorgalmazta, addig a 2009-2011-es időszakban az orosz kulturális eseményekre nyújtott támogatásokra és a média térnyerésére összpontosított.


Az említett „Külföldi honfitársakkal való együttműködés program” azonban átfedésben van több másik, egyszerre (vagy pár év különbséggel elindított) működő befolyásszerző elemekkel. Esetünkben releváns megemlíteni a 2006-ban indult „Orosz Nyelvi Szövetségi Célprogram 2006–2010”( Russian Language Federal Target Program 2006–2010). Putyin értékelése alapján a program az oroszul beszélő külföldi területek fenntartására irányul, mely a diaszpórákban élő orosz anyanyelvű kisebbségen keresztül lehetséges, azaz Moszkva célja az orosz nyelv fenntartása és terjedésének előidézése az orosz befolyásszerzés érdekében.

A 2000-es évek idején a putyini oroszkisebbség-politika célja röviden összefoglalva: lassítani a nyugati befolyás erősödését az orosz honfitársak társadalmi és oktatási rendszerében és egyre kifinomult állami finanszírozású programok segítségével feléleszteni az orosz „hazafiassági orientáltságot a kint rekedt civil társadalomban.”

2012-ben Putyin harmadik elnöki terminológusa kezdetén politikai befolyás koncepciója „konzervatív fordulatot” vett. Hivatalba lépése után 2012. decemberében lépett életbe „A nemzetiségpolitikának a 2025-ig terjedő időszakra vonatkozó új állami stratégia” (State Strategy on Nationalities Policy for the Period through 2025 - Ukaz Prezidenta RF 2012c) című dokumentuma.

(statista.com)

Ezzel a lépéssel a Kreml meghatározta Oroszország különféle etnikai csoportjaira vonatkozó politikai, gazdasági és kulturális politikák általános iránymutatásait az elkövetkező két évtizedben. A konzervatív fordulaton belül tudatosan elhomályosították a határokat a polgári orosz identitás (Rossisskii) és a etnikai oroszok (Russkii) között,