Keresés

Toni Kroos, €gy bátor €mb€r Madridban

Szalai Péter



2020. április 3-án a Barcelona játékosai bejelentették, hogy kollektíve lemondanak fizetésük 70 százalékáról, hogy a koronavírus járvány miatt jegybevétel nélkül maradt klub teljes alkalmazotti állományát elkerüljék a leépítések, fizetéscsökkentések. Messi és társai megsüvegelendőnek tűnő cselekedete túlmutat önmagán, és jól összefoglalja a korszellemet, a hírességekkel szemben támasztott erkölcsi elvárásainkat, a tapintatlan zsebben turkálás legitimációját, a társadalom percepcióját a sikeres sportolókról.

Az eset egy szociokulturális metszet korunkról, ahol a like-ok és dislike-ok milliói formájában fogalmazódnak meg a társadalmi elvárások, erkölcsi verdiktek - égbe emelve vagy onnan letaszítva a hősöket.

Toni Kroos, a Real Madrid és a német válogatott középpályása nem volt hajlandó fizetésének egy meghatározott részéről önként lemondani, de nem az El Classico szellemében helyezkedett katalán szaktársaival szembe. Csupán csak fenntartja a jogot magának, hogy külső nyomástól mentesen, saját szándékából és belátása szerint adakozzon a koronavírus miatt arra rászoruló szervezeteknek. Később, amikor klubja tízszázalékos általános csökkentést kért a játékosoktól, már nem protestált, minden bizonnyal érezte a nyomást és a korábbi álláspontjának fenntartásával járó közösségi médiás lincselés kockázatát.


A Manchester United egykori klasszisa, a könyörtelen és meghökkentően indokolatlan szabálytalanságok avatott szakértője, a televíziós szakértőként is puritán Roy Keane a kollektív fizetéscsökkentés ellen szólalt fel. Meglátása szerint a topligák csapatai mögött milliárdos üzletemberek állnak, így etikátlan a szerződéses jogviszonyban rögzített fizetések egyoldalú csökkentése. A klubok könyörtelenül, mindenféle erkölcsi dilemmák nélkül járnak el a szerződésszegő játékosokkal szemben, hivatkozva a többévre vállalt szerződésekre, ezért a játékosokat morális érvekkel a hátrányos szerződésmódosításra kényszeríteni több mint nem elegáns. A brit futballvilágban szocializálódott Keane szerint visszatetsző, hogy az éves szinten eurómilliárdokat termelő nagy fociklubok mögött álló pénzügyi, befektetői elit fizetésükről való lemondásra kényszeríti a focistákat. Ugyanakkor kiemeli, hogy más megítélés alá esnek a másod- és harmadvonalban szereplő, financiálisan ingatag és kiszolgáltatott klubok, ahol a játékosok bércsökkentése valóban a túlélést szavatolhatja.


Nehéz nem egyetérteni Roy Keane-nel és Toni Kroos-szal. Képzeljük csak el, hogy a sarki kifőzdében dolgozva a bezuhant kereslet miatt munkabérünket lecsökkentik vagy magunk teszünk erre ajánlatot a vállalkozás túlélése érdekében. Elegáns, áldozatkész, nagy jellem - gondoljuk magunkról. Most képzeljük el, hogy a McDonald's alkalmazásában állunk - ugye, hogy más az optikája a két esetnek?

A média össztüzében élő labdarúgóknak ilyen dilemmák feloldásakor számolnia kell a sportág fejlődését és kultúráját meghatározó értékrenddel, erkölcsi preferenciákkal és korszellemmel.

A nyolcvanas évek huliganizmusa és a stadionkatasztrófák után bevezetett biztonsági intézkedések, a televíziós bevételek miatt átalakult pénzügyi viszonyrendszer és klubtulajdonosi kör, a szórakoztatóipar részévé válás, a jegyárak növekedésével polgáriasodó meccslátogatók által meghonosított viselkedésminták eredménye, hogy a közösségi média össztüze zúdul a liberális dogmatizmusból kilépő sztársportolókra. Bátor tett volt Kroos és Keane részéről a véleményük felvállalása.

Furamód a bércsökkentésről szóló diskurzus során nem esik szó arról a jogos és megkérdőjelezhetetlen, mindenkit megillető igényről, hogy ne turkáljanak a zsebében. Akkor sem, ha történetesen focista. A kérdés nem csak az, hogy etikus-e a bércsökkentés intézménye, hanem az, hogy van-e joga bárkinek megfeddni egy a fizetéséhez ragaszkodó szórakoztatóipari szereplőt, vállalkozót. A labdarúgócsillagokat hajlamosak vagyunk a valós világpiaci szerepüktől megfosztva külön kategóriaként kezelni. Csupán azért, mert a foglalkozásuk egy olyan sport, amit mi magunk is űzünk a barátainkkal és megszakértünk a nappaliban ülve. Az tehát csak játék, ráadásul könnyű is, hisz a hétvégén én is nagyszerű tempópasszal hoztam helyzetbe a csatárunkat a kispályás sörmeccsen.


A labdarúgás, mint sportág példátlanul erős kohéziós erővel rántja egybe az abban bármely minőségben involválódott embereket - a sztárfocistától, az amatőr sportolókon át a világ másik fertáján élő szurkolóig. Homogén entitássá vegyülve a klubunkkal elfelejtjük: az elsőosztályú labdarúgók hazájuk legjobb szakemberei a legtöbb embert megmozgató, legátélhetőbb modernkori szórakoztatóipari ágazatban (na jó, a pornóipar után), akik vállalkozóként üzletet kötnek az őket leszerződtető fociklubokkal. Rajtuk számon kérni a társadalmi gondoskodás igényét csak olyan vehemenciával szabad, mint bárki máson. Te, én és Messi ebben nem különbözünk, minden másban sajnos igen.