Keresés

Jeges játszma

Papp Gábor, Oroszország-pályázatunk nyertese



Az Északi-Sarkvidék Stratégiai Jelentősége Oroszország Biztonsági Dimenziójában


Sokszor hallani a mindennapos összetűzésekről szerte a Földön. Ezek közül is vannak olyan területek, amelyek nevei többször kerülnek elő ezen hosszú listából. Ezek az úgynevezett állandó forrópontok, amelyek destabilizálódásukkal magukkal ránthatják a teljes régiót, mint a dominónál. Kétségkívül a legjobban ismertek a Közel-Keleten Irak, Szíria, Irán, Latin-Amerikában Venezuela, Ázsia térségben a Dél-kínai tengert körülvevő megannyi ország, vagy Afrikában legújabban Etiópia például. Azonban a globális klímaváltozás hatására két fontos állítást is tehetünk. Először is, hogy az ebből fakadó földrajzi változások alapjaiban fogják megrengetni a társadalom kényes egyensúlyát, amelyek az elmaradottabb országokban további, elképesztő mértékű konfliktusokat fognak generálni. A második pedig, hogy új régiók kerülnek fel erre a „listára” amiről az elején írtam. Ebben a rövid írásban pont egy ilyet fogok vizsgálni, amely sokáig dacolt az emberrel, és törte meg oly sokszor a kalandvágyát, azonban a felmelegedés hatására csak ő fog alulmaradni velünk szemben. Ez pedig az Északi-sarkvidék (más néven Arktisz).


Köröző keselyűk

Az Arktisz jege elképesztő mértékben olvad, több ezeréves jégtakarók és gleccserek tűnnek el egyik pillanatról a másikra, az észak-szibériai és a kanadai sarkköri területek pedig háromszor olyan gyorsan melegednek, mint a Föld egyéb pontjai. Mindeközben az Arktisz hőmérséklete az elmúlt évtizedben 1 celsius fokot nőtt, aminek következtében a nyáron elolvadt jégtakarót a téli hónapok nem képesek visszafagyasztani. Amíg ez a változás komplett állatfajokat tüntet el, új lehetőségek tárházát kínálja azoknak, akiknek megvannak az erőforrásaik, hogy kiaknázzák azokat. Az első és legfontosabb az óriási mennyiségű energiaforrás, amit még nem sikerült kinyerni. A United States Geological Survey szerint az Arktisz tartalmazza a Föld felfedezetlen olajforrásainak a 13 százalékát és körülbelül a felfedezetlen földgázforrásainak a 30 százalékát, ami bárhogy is nézzük egy óriási mennyiség - és az sem véletlen, hogy a kinyeréshez szükséges technika csak mostanság alakul ki. A másik fontos lehetőség, amit kínál, azok az új hajózási útvonalak, amelyek lényegesen megrövidítenék az árucikkek egyik pontból a másikba történő eljuttatásának idejét és költségét.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy amíg az Északkeleti és az Északnyugati átjáró hossza összesen csupán 27,000 km, addig a Panama- és Szuezi- csatornán áthaladóké együttesen majdnem 40,000 km.

Ezekből a geopolitikai változásokból ered az, hogy mára kijelenthetjük, az Arktisz egy valóban hideg hidegháború áldozatává válhat egy szempillantás alatt.


A haldokló Északi Sarkvidék fölött köröző keselyűk mindegyike igényt tart a maga cafatjára, és különböző mértékű kooperációtól sem riadnak vissza, hogy ezt bebiztosítsák. Pont ezen együttműködés végett alkották meg 1996-ban az Északi-sarkvidéki Tanácsot (Arctic Council), amelynek tagjai Kanada, Dánia, Finnország, Izland, Norvégia, Svédország, az Egyesült Államok és Oroszország. Bár az első hét tagállam közös fellépése meglehetősen egyértelmű, Oroszország, akinek a legkomolyabb a jelenléte a térségben, mégsem maradt egyedül. Kína az „Ice Silk Road” narratíván keresztül próbál egyre közelebb kerülni az északi-sarkkörhöz megközelítőleg 2013-tól kezdve az ország hihetetlen nyersanyag szükséglete folytán. Az, hogy miért Oroszországot részesítik előnyben a mélyen gyökeredző történelmi rivalizálás ellenére, annak három oka van. Először is, az amerikai-kínai kapcsolatok megromlásával szövetségkeresés, másodszor az orosz-kínai kapcsolatok stabilan tartása tekintettel Kína növekvő regionális befolyására, és harmadikként pedig a gazdaság. Oroszország legnagyobb kereskedelmi partnere Kína, míg Kína elsőszámú szárazföldi olajexportőrei az oroszok, akik fontos részét alkotják Peking tervének, amely a tengeren érkező nyersanyagok mennyiségét próbálja csökkenteni szárazföldi alternatívákkal (Malacca Dilemma). A cikk további részében azonban kizárólag Oroszország Arktisz haderejéről és az arra irányuló stratégiájáról írok.


Nagy Pétertől, a Vörös Csillagon át Putyinig

Az orosz háborús érdekek központjában nagyon sokáig a meleg tengeri kijáratok álltak, amiben nem sok sikert tudtak produkálni. A távol-keleti hódítások által szerzett birodalom széleit körbevevő Csendes-óceán nem tudta érdembe bekapcsolni az oroszokat a kereskedelem vérkeringésébe. A Nagy Péter által alapított Szentpétervári tengeri kijárat (1703) az év jelentős részében továbbra is az időjárás miatt használhatatlan maradt. A Fekete-tenger sem segített többet, elvégre az azt elzáró tengerszorosok az Oszmán Birodalom felügyelete alatt álltak.

Most, hogy a klímaváltozás megváltoztatja az eddig több száz éve ismert geopolitikai igazságokat, már nem kell messzire menniük az oroszoknak, hogy olyan kikötők kerüljenek a birtokaikba, amelyek az év nagyrészében járhatók és még a fő kereskedelmi utak mentén is helyezkednek el.

Bár az Arktisz felfedezésére irányuló orosz próbálkozásoknak van egy erős 300 éves története - ami Nagy Péter uralkodása idején indult el - a régió katonai jellegű integrációja az ország stratégiai dimenziójába csupán a Szovjetunió alatt kezdődött meg és öltött formátumot a Vörös Arktisz narratíván keresztül. Ezekben az évtizedekben húztak fel megannyi bázist, radarrendszereket és erősítették meg az Északi Flottát, illetve ekkor építették meg a világ első nukleáris jégtörőjét, a Lenint 1957-ben, amit később több másik is követett. A Szovjetunió szétesésével ez mind, ahogy maga az ország és annak teljes hadserege is, erős romlásnak indult a megszűnést követő első évtizedben. Putyin színrelépésével azonban elindult egy új külpolitikai irányvonal, és így később egy erőteljesebb katonai jelenlét is az Északi sarkvidéken. Ez gyakorlatban azt jelentette, hogy Oroszország hátrahagyta az ideológia irányította hadviselést, amit a Szovjetunió képviselt a kapitalizmus és a szocializmus „véget nem érő háborújában” a Nyugattal szemben. Elkezdett a saját – még megmaradt – területének a szuverenitásának és stabilitásának a megtartásán fáradozni, illetve a regionális és gazdasági érdekszférájában erőt kivetíteni. Az utóbbinak volt szimbolikus mozzanata az Arktisz kapcsán, amikor 2007-ben egy orosz tengeralattjáró egy az orosz trikolórral ellátott rozsdamentes titánium zászlót „ültetett” 4,261 méter mélységbe a Északi-sark alatti tengerfenékbe.


A téli álom vége

Moszkvának, mint ahogy azt már megfogalmaztam, két fő célja van a Jeges-tengerrel és az Arktisszal, ez pedig az erőforrások kiaknázása mellett az északi tengeri kereskedelmi útvonal (Northern Sea Route) ellenőrzése és kiépítése. Az országnak súlyos gazdasági érdekei fűződnek ahhoz, hogy ne keveredjen zéró összegű játszmába lehetőleg senkivel a térségben, így a céljait bilaterális és multilaterális egyezményekkel kívánja elsősorban érvényesíteni, persze csak oroszosan. Ez azt jelenti, hogy a térségben bár végbement egy jelentős militarizáció, amit érdemes jól szemügyre venni, ezt elsősorban erődemonstrációra használja, és az ország belső, illetve külső érdekeinek a biztosítására, amennyiben azt veszélyben érzi. Moszkva a régió ellenőrzése alatt tartását védelmi rendszerek, katonai bázisok kiépítésével és fejlesztésével, illetve az Északi Flotta erősítésével kívánja elérni.


Oroszország a 2000-es évek elején elhatározta, hogy ahhoz, hogy visszaszerezze nagyhatalmi státuszát az Arktisz egyszerűen elengedhetetlen. Azonban valódi mozgást csak a 2008-as Arktisz Doktrínát követően lehet érzékelni, ami a válság folytán később lépett életbe. 2013 óta Moszkva több fontos új katonai bázist létesített az orosz Arktisz területén, többnyire szigeteken, mind ellátva Sopka-2 radarokkal (600km) és S-400as légvédelmi rendszerekkel (400km). Ezen közül is a legfontosabbak a következő helyeken találhatók: Vrangel-sziget, Kotelny-sziget, Tikszi, Alekszandra-föld, Novaja Zemlja szigetcsoport és a Kola-félsziget – itt található Szeveromorszk, ami az Északi Flotta fő hadikikötője. Azonban a térségben - reptereket, parti őrségeket és katonai bázisokat is beleértve - megközelítőleg 16 katonai célra használható létesítményt találunk, azt a célt szolgálva, hogy az Északi Flotta zavartalanul működhessen. Maga a flotta az orosz haderő legütőképesebb része, és világszinten is kimagaslik más hadiflották közül, nem is beszélve arról, hogy regionális szinten verhetetlen. Jelenleg az Északi Flottához tartozik az orosz nukleáris stratégia gerincét képező nukleáris tengeralattjárók arzenálja, amelyből megközelítőleg 58 darab van használatban. A hadiflotta további erősítését szolgálta a ballisztikus rakétákkal ellátott Knyaz Vladimir cirkáló, a The Admiral Kasatonov fregatt, továbbá a szeptemberben bejelentett további 179 fegyver (légelhárító ütegek, rakéta kilövők stb.), amit az idén kapnak meg. Mindemellett fontos kiemelni az ország óriási jégtörő kapacitását, ami megközelítőleg 40 darab – az USA-nak jelenleg 1 van a birtokában ami működőképes – bár állapotuk megkérdőjelezhető, tekintettel, hogy nagyrészük még a szovjet időkben épült. Moszkva erre a kapacitásra igyekezett ráépíteni, amikor bejelentették, hogy további hadászati célokra is alkalmas jégtörőket fognak gyártani a Project 23550 Ice típusú korvett (Ivan Papanin) sikeres vízrebocsátását követően.


Konklúzió

Az orosz fegyverkezés az Északi-sarkvidéken, meg úgy általában is, nem több, mint elsősorban az elrettentés eszköze és nem egy közelgő háború előszele. Moszkva teljesen érthető módon érzi magát bekerítve, gondoljunk csak a NATO bővítésekre, Törökország egyre hevesebb külpolitikai ambícióira, Kína katonai és gazdasági hatalmának növekedésére és persze az Északi-sarkvidék olvadására, ami nem csak az oroszoknak kedvez és nyit meg új lehetőségeket. Ennek ékes példája az elmúlt időben többször lezajlott katonai gyakorlatok – Vostok-18, Tsner-19 és Grom-19 vagy legújabban az Ocean Shield, ami egy éles lőszeres hadgyakorlat volt Norvégia partjainál, és egyetlen cél volt végig a háttérben: elrettentés és erődemonstráció. Nem véletlen, hogy a Vostok-18 hadgyakorlatnál - mikor abban az évben meglehetősen sok szankciót kapott az ország - 300.000 katona volt jelen. A 2020 márciusi ‘Basic Principles of Russian Federation State Policy in the Arctic to 2035’ (Basic Principles 2035) szintén azt támasztja alá, hogy Moszkva nem készül háborút indítani, és a hadseregét is inkább az ország és annak érdekszférájának a megvédése felé orientálja. Terjeszkedés helyett az Arktisz térségében való kooperációban érdekelt, ami a közös célokat illeti, miközben a gazdasági és regionális vezetői szerepét kívánja tovább erősíteni. Érdekesség, hogy a szöveg a természetvédelmi területek és a bennszülött lakosság életterének a megóvását is kiemeli.


Természetesen ez a narratíva a terület stratégiai fontosságának a növekedésével könnyen változhat, főleg, ha az USA elkezd gőzerővel dolgozni a saját Arktisz politikáján, nem csak elméletben, de gyakorlatban is. Addig is viszont Moszkvának pont az az érdeke, hogy a régió stabil és békés maradjon, így segítve az északi-tengeri útvonal forgalmának növekedését.