514490087123754
 
Keresés

Növekedni kell mindenáron - Dmitrij Gluhovszkij Poszt c. regényének elemzése

Sipos György

Hogyan érthetnénk meg az orosz politikai gondolkodást könyvből, ami látszatra nem több, mint egy egyszerű tiniregény? Hát úgy, hogy az irodalom elemzése nem csak a múlt gondolkodásának megértését teszi lehetővé, hanem azt is, hogy más kortárs civilizációk elméjébe is bepillanthassunk. Azzal, hogy a történetet egy másik kultúra szemén keresztül nézve élhetünk át lehetőséget biztosít új szemléletmódok feltárására. Az olvasás nem csak műveltebbé tesz, de megértőbbé is. Minél többet olvas az ember, lehetőleg minél több forrásból a világ minden tájáról, annál szélesebb lesz a látóköre. Aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy empátiát érzünk az iránt, akit a végletekig megvetettünk előzőleg.


A 43 éves, orosz származású Dmitrij Gluhovszkij pontosan ezért rendkívül fontos kortárs író. Fantasztikus munkássága alatt nem egy rendkívüli művet tett le az asztalra. Hihetetlenül jó érzékkel tapint rá a társadalmi problémákra és a mélyben megbúvó politikai játszmákra. Ami miatt viszont valóban kiemelkedő, az az, ahogyan az orosz gondolkodás lényegét képes átadni. Több regénye közül egyértelműen a Metró könyvtrilógia a legismertebb, de számtalan érdekesebbnél érdekesebb történetet olvashatunk tőle. Azonban egészen biztos vagyok benne, hogy legújabb két kötetes regénye szinte mindenki figyelmét elkerülte. Ez a két könyv a Poszt első és második része, amelyben az új Moszkóvia birodalmának Volga menti őrhelyén történő eseményeket követjük végig. Ez az őrhely az úgynevezett Poszt, amely a mai Jaroszlavlban található vasúti híd mellett áll és őrzi az utolsó összeköttetést mindazzal, ami a Volgától keletre van. Azonban a csavar a történetben, hogy Volga átjárhatatlan. A forrásától egészen a déli torkolatáig áthatolhatatlan akadályt képez mindkét irányból. Ennek több oka van: egyfelől a jaroszlavli vasúti átkelőn kívül az összes többi híd elpusztult, másfelől a Volga az elejétől a végéig olyan mértékben szennyezett, hogy hajó nem képes rajta átkelni. Ezenkívül a folyó kipárolgása egy átláthatatlanul sűrű ködöt képez, amely olyan mérgező, hogy még gázállarccal is csak viszonylag rövid ideig lehet kibírni benne.


Innentől kezdve nem ajánlom a cikk további olvasását azoknak, akik szeretnék a regényt elolvasni. Mivel a történet egészről fogok beszélni, így nem szeretném lelőni a poént. Mindenképpen kihagyhatatlan olvasmány, bár azoknak nem ajánlanám, akik nem szeretik a nagyon nyers stílust, mert ebben a regényben aztán "minden van".


Az első rész borítójának hátoldala alapján senki sem számítana arra az élményre, amit ettől a regénytől kap. A történet valóban elég egyszerűen indul, mint a legtöbb kamaszokról szóló történet. Maga a cselekmény nem indul túl akciódúsan, azonban már az első fejezet beszippantja az embert és még azok a részek is érdekessé válnak, amelyek egyáltalán nem tűnnek annak első blikkre – kivételt képez ez alól a feleslegesen sok dalszöveg és Jeszenyin vers idézet. Ezeknek sajnos nem tudtam megfejteni a jelentőségét. Szóval a történet borzasztó feszes, holott szinte a végéig alig-alig történik valami. Az első kötet inkább a problémafelvetésére és a konfliktus generálásra fókuszál. Gyakorlatilag semmi sem történik, de minden mégis olyan feszült, hogy nem bírjuk letenni a könyvet. A második részre a köd eloszlik, a történet lelassul és sokkal mélyebb filozófiai témákat kezd feszegetni. Az első rész a hogyan, a második rész pedig a miért kérdést próbálja meg megválaszolni.


A hosszú bevezetés után ideje rátérni magára a regényre és a jelentőségére. Gluhovszkij olyan orosz író, aki elképesztő könnyedséggel képes érhetően átadni az orosz gondolkodás lényegét. Amikor Gluhovszkij egyik regényét veszi az olvasó a kezébe, szinte biztos lehet benne, hogy valami olyat tud meg Oroszországról és az ottani emberek gondolkodásáról, amit eddig nem is sejthetett.

A cselekmény előrehaladtával egyre jobban megértjük hogyan is jutott Oroszország a történet szerinti állapotába. A felvázolt helyzetet ugyanis a széleskörű lázadásokból kialakult háború okozta. Ez az esemény volt az úgynevezett „Széthullás”.

Gyakorlatilag Oroszország összeroskadt a saját súlya alatt, ahol a háború az ellenség veszte helyett az ország saját vesztét okozta. A háttértörténet kísértetiesen hasonlít arra, ami most történik Moszkva fennhatósága alatt. A Széthullás után Moszkóvia totális nyugati embargó alá került és ezek a termékek nagyon is hiányoznak. Ugyanakkor a nyugati termékeket saját piacról nehéz pótolni, így az elit továbbra is nyugati termékeket használ, persze ezeket csempészik. Autók csak is a gazdagoknak jutnak és abból sem a legjobb minőségűek. Mindeközben a „lázadókkal” harcolnak délen, leginkább Dagesztán területén, hogy megszilárdítsák a hatalmukat. Az ország Moszkvának a belső gyűrűin kívül teljes nyomorban él és a fővárosban is az számít fényűzésnek, ha van villany a lakásban. A legtöbben elszórt falvakban és tanyákon verődtek össze a Volgától nyugatra. Az út infrastruktúra teljesen használhatatlanná vált és az egyetlen tényleges közlekedési mód a vasút.


Már ebből a rövid összefoglalóból is látszik, hogy mennyire a mai Oroszország kritikájaként íródott a regény. Azonban ez mind mit sem számítana az orosz nézőpont nélkül, ugyanis Gluhovszkij nélkül ez a regény csak üres vádak és vagdalkozások gyűjteménye lenne. Viszont ő megérti és el tudja magyarázni, hogy miért igaz mind az, amit olvasunk még ilyen túlzó formában is. Mielőtt tovább haladok fontos kiemelni, hogy az első rész 2019-ben, a második rész pedig 2022-ben, pont a háború előtt jelent meg. Emiatt rengeteg jövendölést is olvashatunk, melyek többé-kevésbé beigazolódtak.


A történetben Moszkóvia visszatért a cárság intézményéhez I. Mihály cár államalapításával, miután legyőzte a lázadókat. Na de mi történt a lázadókkal? Nos, a megoldás elképesztően innovatív, ami ötvöz egy misztikus tömegpusztítófegyvert és a határtalan propaganda kritikáját – legalábbis az én értelmezésemben. A lázadók legyőzése az úgynevezett „sötét téma” bevetésével történt, mikor egyszer csak minden hangszóróból egyetlen dolog kezdett szólni a Volgán túl. A „sötét témát” bárki is hallja meg az azonnal megőrül és eszeveszett vérengzésbe kezd mindösszesen két céllal: Megölni annyi embert amennyit lehet és közben a lehető leghangosabban ordibálni az üzenetet, hogy minél többen meghallják és megőrüljenek, ezzel végtelenítve a ciklust. Azonban az átok csak orosz nyelvet beszélőkre hat, csak az tud megőrülni tőle, aki ért oroszul. Csakúgy, mint a propaganda, az átok is csak arra hat, aki érti. Azonban van egy kiút: aki nem hallja, az nem lesz megszállott. Ez lesz egyébként a végső megoldás is, amit majd „Szent Misell” hoz el, mint megváltó. Végeredményében jelezve, hogy van lehetőség a vég elkerülésére, ha a megszállottakat többé nem hallani. A történet iróniája, hogy hiába vetette be I. Mihály a „sötét témát”, hiába való volt a győzelem, mert végül a saját fegyvere lesz Moszkóvia veszte is.


Ezzel érkezünk el az orosz politikai gondolkodás alapjához: a terjeszkedéshez. Oroszországot egyetlen gondolat irányítja Rettegett Iván óta, mégpedig a terjeszkedés. Az akkor még nem egyesült orosz fejedelemségek a mongolok 13.századi érkezésével realizálták földrajzi helyzetüket. Az Uráltól nyugatra terül el a Kelet-európai-síkság és védelmi szempontból ez a legrosszabb terep, hiszen nincsen semmiféle természetes képződmény, amely biztonságot nyújthatna, kivétel talán a folyók. Ahogy a mongolok, úgy bárki más is könnyedén el tudja foglalni az ország szívét. Rettegett Ivánnak ebben a helyzetben kellett a már így is északra szorult országát megvédenie. Ő volt az, aki a „legjobb védekezés a támadás” stratégiáját a legmagasabb szintre fejlesztette. A síkterep egyértelműen a támadófélnek kedvez, így Ivánnak támadnia kellett még mielőtt más tudott volna. Az oroszok innentől kezdve addig nyomultak előre, ameddig csak természetes határokba nem ütköztek. Északon elérték az Északi-tengert, keleten az Urált, délen a Kaukázust, de a nyugattal már meggyűlt a bajuk. Ugye nyugaton a legközelebbi természetes határ a Kárpátok, de valójában a Kelet-európai-síkság egészen az Atlanti-óceánig nyúlik. Ekkor kezdtek az Urálon túl terjeszkedni, hogy még távolabb tolják a potenciális ellenségeket maguktól és az utánpótlási útvonalakat a lehető leghosszabbra próbálták nyújtani. Szokás azt mondani, hogy Napóleon és Hitler is az orosz tél miatt bukott bele a háborúba, de ez nem teljesen igaz. Az orosz tél kegyetlen, de érdekes módon az oroszokat ez nem zavarja. A probléma sokkal inkább az utánpótlási útvonalak elképesztő hosszával van. Bár a technika fejlődésével egyre kisebb kihívását jelent, még mindig hatalmas logisztikai probléma és mint láthatjuk az oroszoknak is gondot okoz, pedig nekik van helyben infrastruktúrájuk. Hiába ez a fajta „védelmi vonal” Oroszország jogosan vágyott mindig is természetes határokra. Mindig is igyekezett a lehető legszűkebbre szabni nyugati határait. Ennek a kiterjedése pedig az NDK megszületésével érte el eddigi legoptimálisabb méretét.


Azonban az oroszok agresszív külpolitikája nem csak a nemzetközi színtéren generál ellenségeket, de a határokon belül élő kisebbségek között is feszültséget szül. Ahogy az ország növekszik, úgy lesz egyre nagyobb a belső széthúzás is. Ellentétben például Kínával, Oroszországnak sem a népessége, sem pedig a népesség növekedése nem elég nagy ahhoz, hogy a kisebbségeket oroszokra tudja cserélni és ez már a múltban is így volt. Nem véletlen, hogy az orosz történelem során nem egyszer történtek direkt és indirekt népirtások, ezzel is csökkentve a belső feszültséget. Ez az a széthúzás, amely végül a regény történetének alapját képző „Széthulláshoz” is vezet. I. Mihály cár feltételezhetően valamelyik titkosszolgálatnak dolgozott és ő volt az egyetlen, aki a „sötét téma” bevetését meg merte lépni. Állítólagosan a cársághoz sem a hatalomvágy vezette, hanem inkább az ország megóvásának vágya. Ahogy a mondás is tartja: a pokolhoz vezető út is jószándékkal van kikövezve.


Teljesen mindegy, hogy Mihály milyen szándékkal vette át a hatalmat, a végeredmény ugyanoda vezetett. Oroszország meglehetősen erős paternalista jegyekkel rendelkezik, mint a legtöbb kelet-európai ország. Bár ennek észrevétele és elemzése kifejezetten nehéz feladat, mert senki sem fogja ezen jegyeket elismerni. A politikai elemzések során tett állítások bizonyítása sokszor nem lehetséges, így kénytelenek vagyunk intuíciókra hagyatkozni, amelyek kétségtelenül vitatható állításokhoz vezetnek. Azonban egyértelmű, hogy az oroszokra inkább jellemző az atyáskodás az állam részéről, mint a demokratikus kormányzás. Ezzel önmagában nincs probléma, mert nem minden társadalom gondolkodik ugyanúgy és vannak olyan népek, akik sokkal inkább rászorulnak a paternalista vezetésre, mint mások. Vegyük például Belgiumot, ahol közel két éven át nem volt megválasztott kormány, de minden megszokottan működött. Ez Kelet-Európában elképzelhetetlen lenne anélkül, hogy bármelyik ország anarchiába ne süllyedjen, ahonnan valószínűleg egy oligarcha réteg kerülne ki győztesen. Ez mind, mind az eltérő politikai kultúrákhoz vezethető vissza. A probléma Oroszország esetében, hogy a paternalizmus agresszív külpolitikai filozófiával vegyül, amely gyakorlatilag folyamatos cselekvésre készteti az orosz vezetést.

Nagyon fontos megérteni, hogy ez a filozófia nem választott út, hanem a történelem során beépült intézményi-gén, ami miatt az orosz nemzet számára a biztonság az első és legfontosabb. Az oroszok fejében a biztonság még a jólétet is felülírja, mert ez az a mentalitás, ami az ország megőrzésnek sikeres módja volt mindeddig. Oroszország a sarokba szorított medve, amely mindig támad, ha veszélyben érzi magát.

Ez az a gondolkodás, amely a Poszt alapját képzi. Első Mihály mindenre képes volt azért, hogy az orosz államot megvédje. Az ő feladata az volt, hogy Moszkvát megmentse és stabilizálja. A fiának a feladata volt, hogy Oroszország szívét visszahódítsa, amely a történet eseményei közben még mindig nem teljesített feladat. Az ő fiának pedig az Urálon túli területek visszahódítása lett volna a feladata. A regényben van egy rész, amely az egész gondolatmenetet tökéletesen összefoglalja:

„Oroszországnak más értelme nincsen, már azon kívül, hogy egyre nagyobb legyen. Minden áldozat, minden nélkülözés mindig emiatt volt. Csak hogy még nagyobbra nőjön. És miért tűrjük? Hogy ne szégyenkezzenek miattunk az apáink: lám, mennyit összehappoltak! És az apáink minek kapartak? Miért éheztek, miért kellett mindenért sorban állniuk? Hogy a nagyapáik ne szégyenkezzenek miattuk – hisz ők aztán a maguk idejében csuda sok földet hódítottak meg! Más igazolás nincsen. Növekedni kell, ennyi! Mindenáron!”


Ez az, amit a tudományból fakadó univerzális szemlélet sose fog tudni megmagyarázni. Más kultúrák más felfogás alapján, bizony másként cselekednek. Pont ez a lényeg, hogy nem lehet mindent egy univerzális értelmezés alapján magyarázni. Az, ami az angolok viselkedését meghatározza, az nem feltétlenül igaz az oroszok vagy bárki más viselkedésének magyarázatára. Az irodalom ezért rendkívül fontos forrás, mert egy másik kultúra helyzetéből élhetünk át eseményeket. Ahol az egyik kultúra szemszögéből bizonyos cselekedetek irracionálisak, ott a másiké teljesen racionálisak.


Ami viszont Moszkóvia vesztét okozta az valójában nem a „sötét téma” volt, nem a bosszú, nem a lázadók, hanem legeslegveszélyesebb mind közül: A hazugság. A hazugság másoknak, de leginkább saját magunknak és a saját embereinknek. Semmi sem veszélyesebb annál mikor saját magunkat csapjuk be. Ezt mind individuális, mind pedig kollektív szinten és értelmezhető. Moszkóvia nem azért pusztult el, mert végül a „sötét téma” átjutott a megmaradt lázadók segítéségével a Volgán túlról, hanem azért, mert a vezetőség eltitkolta, hogy mi van a túloldalon. A vezetőség nem, nem tudta, hogy mi vár a túloldalon, mert ha az ismeretlentől féltek volna sokkal jobban védik azt az egyetlen egy átkelőt vagy éppen el is pusztították volna. Nem. Ők pontosan tudták, hogy mi vár a túlparton csak arra vártak, hogy hátha elpusztítják a megszállottak önmagukat és akkor gond nélkül átmehetnek a kozákok és visszahódíthatnak mindent akadálytalanul. Azonban azt a vezetőség sem tudta, hogy van ellenszere a „sötét témának”, mégpedig a süketség. Erre bizony a lázadók rájöttek, de a vezetőséget váratlanul érte. A probléma még mindig nem azzal van, hogy a „sötét téma” ellen lehet védekezni, hanem az, hogy a katonák, a kozákok, Moszkóvia emberei, akiket felderíteni és őrködni küldtek, nem tudták mivel állnak szemben. Ha nyíltan és őszintén megmondták volna nekik, hogy senkit se hallgassanak meg, mert annak szörnyű következményei lesznek, akkor a katonák tudták volna, hogy mi ellen és hogyan védekezzenek. Ez a tájékoztatás azonban elmaradt és éppen ezért a megszállottak képesek voltak áttörni a Volgán. Pontosabban a megmaradt lázadók vallásos szektája volt képes áthozni egy vonaton a megszállottakat, akik önmaguktól képtelenek lettek volna erre. Erre még rátett egy lapáttal a folyamatos krízis helyzet, ami miatt a Poszton lévő őrök felsőbb utasítás nélkül maradtak. A könyv elképesztően horrorisztikus leírást nyújt és remekül átadja az általános zavarodottság érzését. Végül pedig az áldozatot mindenkinek meg kell hoznia, ha túl akarja élni ezt és meg kell süketülnie. Viszont ez a drasztikus vég nem következett volna be a kapzsiság, a becsvágy és leginkább a hazugság nélkül.

A fegyver maga csak eszköz volt, de ismerve a hatását nem kellett volna kísérteni a sorsot. A cár azonban az ország régi dicsőségének visszaállítását ígérte, így tartania kellett a szavát. Míg a Poszton élelmiszerhiány volt, addig a vezetés nem reagált a segélykérésekre. Helyette expedíciót indítottak, hogy felderítsék mi a helyzet a túloldalon, ahonnan természetesen emberként már senki sem tért vissza. Első Mihály cár rettegett attól, hogy kiderül mit tett és ezért csodának, isteni beavatkozásnak állította be a történeteket. Minden televízió és rádiókészülék be lett tiltva az országban, amit természetesen a szankciókra és a hiányra fogtak. Valójában azonban attól féltek, hogy a túlpartról valaki átsugározza a rettegett üzenetet és tébolyt kelt Moszkóviában. A probléma a hazugsággal, hogy nem lehet stabilan építeni rá, mert az ember előbb vagy utóbb belegabalyodik a saját gondolataiba és minden összeomlik egyszer csak. Hiába próbálták a fényűzés és a normalitás látszatát kelteni mikor valami elképzelhetetlen terror hömpölygött egyenesen Moszkva felé, a hazugság itt már nem volt elég.


Bár a regény fikció, de a benne leírtak egyáltalán nem azok. A csernobili katasztrófa pontosan ugyanennek a hazugság láncolatnak az eredménye volt. A lehetetlen elvárások, a titkolózás és a mindent feláldozó mentalitás miatt, előbb vagy utóbb az igazság úgyis felszínre tör. Amíg az emberek nem kezdenek el hinni a könyvben is ábrázolt igazsághozóknak, mint Misell, addig a cár utolsó mondata lesz érvényes mindörökké: „Tessék, ez volt és ez lesz ezer évig!”


Oroszország nem egyszerű eset, mert nagyon sajátos politikai kultúrája, amelyet még akkor sem fogunk teljesen megérteni, ha hallgatunk azokra, akik tényleg értik. Az expanzionizmus, a haveri kapitalizmus és legfőképp az őszintétlenség az, ami ezt az országot újra és újra romba dönti, de ugyanakkor ez is építi fel minden alkalommal. Oroszország gondolkodása felett eljárt az idő és ahogy a harcmezőn, úgy a politikai gondolkodásukban is egy régmúlt időben ragadtak. Amit az orosz vezetés képtelen megérteni és emiatt folyamatosan fél, hogy a NATO sose fog háborút kezdeményezni. Bizonyos értelemben a háborúk kora lejárt és túl nagy veszteségekkel járnak ahhoz, hogy megérje őket megvívni. A könyv nekünk betekintés az orosz gondolkodásba és így nagyobb empátiával figyelhetjük cselekedeteiket. Míg az oroszoknak a tanulság, hogy végre be kell fogniuk a fülüket és hinniük kell annak, amit látnak, hogy végül ne váljanak megszállottá. Talán egyszer sikerül a földrajz fogságából kitörni.


Felhasznált irodalom:

Why Russia wants to restore the Soviet borders. (2021.07.20). CaspianReport. YouTube: https://www.youtube.com/watch?v=zwzliJF0-SI


Kirill Shamiev. In Russia, Politics is Always About National Security. (2019.04.12). Riddle Russia: https://ridl.io/in-russia-politics-is-always-about-national-security/


Dmitrij Gluhovszkij. (2019). Poszt. Helikon.


Dmitrij Gluhovszkij. (2021). Poszt 2. Storyside.


Tim Marshall. (2016). Oroszország. In. A Földrajz Fogságában: Tíz térkép, amely mindent elmond arról, amit tudni érdemes a globális politikai folyamatokról (3rd ed., pp. 17-50). Elliot and Thompson Limited.