Keresés

Orosz sci-fi, orosz lélek? - Dmitry Glukhovsky disztópikus világai

Papp Gábor László



Írásomban arra keresem a választ, milyen kulturális, társadalmi, történelmi és politikai elemek fedezhetőek fel egy kortárs science fiction író munkáiban, ezáltal segítve, kiegészítve, esetleg teljesen új elemeket szolgáltatva ahhoz, amit eddig Oroszországról és az orosz népről hiszünk vagy tudunk.


A science fiction egy olyan, mára igen széles médiapalettát átfogó, a szórakoztatóipar oszlopos tagjának számító stílusfajta, mely a tudomány fejlődésével és ezen fejlődés jövőre gyakorolt hatásával foglalkozik. Önálló stíluságként való létrejöttében nagy szerepet játszott egy Hugo Gernsback, egy amerikai származású feltaláló, író, laptulajdonos. Ha holnap az olvasó arra adná a fejét (esetleg éppen ezen írásnak köszönhetően), hogy ellátogasson kedvenc könyvesboltjába a Scifi részleg feltérképezése céljából, nagy valószínűséggel belefutna legalább egy olyan alkotásba, amelyen egy jól látható felirat arról tanúskodna, hogy az adott könyv HUGO díjban részesült. Ez a díj nem más, mint a Sci-fi közösség által nyújtott egyik legnagyobb elismerés, melyet a stílus megalapításában elévülhetetlen munkásságának elismeréseként a fentebb említett úriemberről neveztek el.


Az orosz sci-fik mindig is népszerűek voltak, ami nem meglepő annak figyelembe vételével, hogy már a hozzánk eljutó első szovjet történetek előtt kibontakozásnak indult ez az irány. Híres szerzők közé tartozik - természetesen a teljesség igénye nélkül - például, Ivan Yefremov, Borisz és Arkagyij Sztrugackij, akárcsak az általam választott Dmitry Glukhovsky, aki egy olyan szerző, híressé válását pedig elsősorban a METRÓ 2033 című művével vívta ki.


Az orosz sci-fik egyes művei azon túlmenően, hogy bővítették a stíluság globális repertoárját, hozzájárulva ezzel párhuzamosan a vonatkozó szubkultúra bővüléséhez, egyes művei, mint például a Sztrugackij testvérek Piknik az árokparton-ja (1972) kultikus művé avanzsált. Ez a gyakorlatban nemcsak azt jelenti, hogy meghatározó alapműnek tekintik mint egy ‘bevezetés a …. kezdetű tankönyvet’, hanem megjelenése óta egy teljes ‘univerzum’ alakult ki körülötte, amiben a mai napig megjelenő könyvek mellett találhatóak videó játékok, filmek, a rajongók pedig mind a mai napig élénk eszmecserét folytatnak a mű(vek) különböző elemeiről. Bár a könyvek közül csupán az elsőt írták a fivérek, a soron következőknek azonban mind a mai napig szigorú feltételeknek kell megfelelniük, amennyiben a STALKER univerzum részévé kívánnak válni, ide bekerülni pedig nagy dicsőséggel járó elismerésnek számít. Az általam választott szerző egyik műve a METRO 2033 hasonló ívet jár be. Kezdetben kibővült trilógiává, megindítva ezzel az univerzummá növekedést, majd kiadásra kerültek a különböző írók által jegyzett, az univerzum már bővítés célzó regények, és akárcsak a STALKER esetében, itt is megjelentek a számítógépes játékok.

Bár a METRO 2033 ‘csak’ 2005-ben jelent meg, míg a Piknik a már említett 1972-es évben, sokan már most legalább akkora, ha nem nagyobb ’kultikus könyvként‘ aposztrofálják.

Mielőtt azonban rátérnék a METRÓ Trilógia és a többi mű elemzésére, röviden felvázolom a stílust amiben íródtak, illetve az elemzés módszertani megfontolásait.


A science fiction mellett további, mondhatni alkategóriaként jelenik meg a disztópia, mint olyan stíluselem, mely igen meghatározó Glukhovszky munkásságában. A disztópia mint fogalom az utópiák ellentétét jelenti. Ez utóbbiak olyan egyelőre nem létező helyeket jelölnek, ahol az élet tökéletes, az emberek számára nehézséget, illetve szenvedést okozó dolgok hiányoznak, a társadalom pedig mint lokális, mint globális szinten békében és harmóniában él. Az utópiák tehát idealisztikus jövőképek. Ennek a kellemes jövőképnek szolgáltatják a disztópiák a tökéletes ellentétét. A disztópikus művekben az emberiség egyre komolyabb és megterhelőbb kihívásokkal néz szembe, adott esetben egy nemrég elszenvedett kataklizma után próbál jobb esetben talpra állni, rosszabb esetben túlélni. Az élet egyre kilátástalanabbá válik, a békét felváltja az egymással szembeni fokozott harc, a harmóniát a különböző extrémitások, melyek szélsőséges esetben a végletekig vannak fokozva. A disztópia, mint stíluselem kimondottan jól rezonál a science fictionnel. Ennek egyik fő oka az lehet, hogy a technológiai és ipari fejlődés jövőre vonatkozó negatív hatásait, mind a társadalom, mind a természettudományok körében kimagasló érdeklődés övezi, valamint a kérdéskör a mindenkori közbeszédnek szintén meghatározó tárgyát képezi. Ebből pedig az következik, hogy a disztópikus művek egy, már a széles embertömegek számára ismerős narratívába tudnak belesimulni. Természetesen a mindenkori fizikai illetve környezeti tér drasztikus megváltozása nem kötelező eleme a műfajnak. Orwell 1984-ét például nem az atomháború teszi disztópiává, hanem az a hihetetlenül extrém társadalmi totalitás, ami minden áron maga alá akar gyűrni és függetleníteni próbál minden emberi valódtól. Mindezt pedig csak tovább erősíti az a politikai kontextus, amivel a szerző a kommunizmushoz csatolja a művet, felállítva ezzel egy olyan narratívát, amiben nagyon sok ember a jövőjét közvetlenül érintő fenyegetésként interpretálhatta 1984 disztópiáját.


Az orosz sci-fi bemutatása kapcsán két versengő módszertani elképzelésem volt, mindkettő egyaránt rendelkezett előnyökkel és hátrányokkal. Az első elképzelés szerint egy holisztikus, horizontális megközelítést alkalmaztam volna, melynek során több híres orosz író művét olvastam volna el, és próbáltam volna közöttük olyan hasonlóságokat keresni, amelyek túlmutatnak a műfaj zsánerein és közelebbi hozzáférést engednek ahhoz, amit most nevezzünk ‘orosz esszenciának’ szándékosan kicsit ködös, de mégis jelentőségteljes utalásként. Ennek az irányvonalnak pozitívumát képezi, hogy feltehetőleg egy elég heterogén elemekből álló halmazt eredményezett volna, ami adott esetben akár szélesebb körű hozzáférést is jelenthet a célként aposztrofált eszenciánk feltérképezéséhez. Mindezzel szemben hátrányként fogalmazódik meg, hogy bár a Sci-fi műfaja közel áll hozzám, azonban az orosz irányvonalat mindezidáig nem ismertem annyira behatóan hogy tudjam, melyek azok a ‘kötelező olvasmányok’ amiknek mindenképpen a kutatás korpuszát kellene hogy képezzék. A véletlenszerű választás pedig adott esetben pont a visszájaként sülhetett volna el, kaotikusságot és disszonanciát okozva, hiszen az elemek túlzott heterogenitása nem tette volna lehetővé a közöttük lévő kapcsolatok felfedezését. További nehézsége e megközelítésnek, hogy mint már említettem, egyes művek konkrét univerzumokkal rendelkeznek, így adott esetben megtévesztő vagy hiányos képet adhat csupán egy mű kiemelése. Ráadásul lehet hogy pont a folytatásokban rejlene az, amire a kutatás szempontjából szükség lenne. Végül, bár relatíve hamar felfedeztem a pályázati kiírást, mégis ekkora könyvmennyiség elolvasása és értelmezése úgy vélem több időt vett volna igénybe egy szűk hónapnál, ráadásul már ennek a puszta mennyiségnek a számbeli meghatározása is fontos dilemmaként merülhetett volna fel, további módszertani kérdéseket hozva magával.


E horizontális megközelítéssel szemben merült fel a vertikális, mélységi irányvonal, melynek fő mozgatórugója, hogy csak egy íróra koncentrál. Ennek szintén megvannak a maga nehézségei, hiszen a műfaji hasonlóságon túl a szerző esetleges saját, fő stílusjegye még homogénebbé teheti a szövegeket mint tartalmuk, mint esetleges hátsó mondanivalójuk szemszögéből. Továbbá, ahogy az előző elképzelésnél felmerülhetett a túlzott heterogenitás és a vele járó nehézségek, itt éppen úgy merülhet fel a túl kevés, illetve túl hasonló elemeké, vagyis a túlzott homogenitás veszélye. Ez természetesen önmagában nem jelenti a művek mondanivalójának irrelevanciáját, sőt a nehézséget pont az vetheti fel, hogyan nem derül ki, hogyan viszonyul az adott megállapítás más meghatározó elemekhez. Ennek szemléltetésére álljon itt egy példa: Tegyük fel hogy van 3 könyvünk. Ha egy politikai rendszerre mind a háromban azt mondják hogy rossz, azonban ezt minden egyes könyvben ugyan az a társadalmi csoport artikulálja, és az e csoport által felhozott érvek is ugyan arra a két tényezőre támaszkodnak, akkor függetlenül attól hogy a megállapítás igaz-e, nem jutunk közelebb sem ahhoz, mit gondol az adott rendszerről a társadalom többi csoportja, sem ahhoz, milyen további elemei lehetnek az adott rendszer szélesebb körű kritikájának, az esetleges támogatókról pedig semmi sem derül ki. Végül ezzel összefüggésben felmerülhet annak a veszélye, hogy az adott író saját ‘hitvallása’ túlságosan dominálja a művet, létrehozva ezzel az elemek már említett homogenitását.


Mindemellett természetesen ennek a módszertani megközelítésnek is megvannak az előnyei. Egyrészt mivel Glukhovszkinek eddig nyolc könyve jelent meg magyarul, ebből hat elolvasása és értelmezése elég jó esélyt kínál arra, hogy az író fő elképzeléseit felfedezzük, és hat mű (melyek között szerepel a már említett trilógia, mint legismertebb műve) már jó esélyt nyújt arra is hogy az elemek széleskörű kapcsolódására bukkanjak. Továbbá azzal, hogy az ő szemszögéből egyes témákat mélyen tanulmányozok, ezzel alapot adhatok további kutatásoknak. További előnyként szól e megközelítés mellett, hogy a művek deklaráltan társadalmi-politikai kritikaként is szolgálnak, ez egyrészt kiderül az Orosz Népellenes Mesék már puszta címéből, illetve fedőlapjának hátsó leírásából, valamint a szerző is megerősíti interjúk alkalmával. Mindezen túl tekintettel arra hogy kortárs író, fenn áll a lehetősége, hogy a történelmi megközelítés mellett vagy helyett aktuális látleletet is biztosíthat számunkra az orosz kultúráról és társadalomról, amik pedig elválaszthatatlanok az orosz mentalitástól, lelkülettől, egyszóval mindattól amire én az eszencia jelzőt használom keretfogalomként. Végezetül, tekintve hogy e cikk a művek egy bizonyos téma téma szerinti kontextualizált bemutatása mellett egy olvasásélmény is, személyes kedvet, motivációt is hajtóerőt biztosított az a tény, az olvasás alatt és a művek feldolgozása során egyaránt, hogy Glukhovszky-t, és főleg a Metrót már többen is ajánlották számomra.


A fentiekkel összefüggésben egy pillanatig se gondolom vagy állítom azt, hogy mindazok az esszenciális elemek amiket sikerült (reményeim szerint) feltárnom, totálisak vagy uralkodó nézőpontok lennének. Mindazonáltal a szerző gondolatvilága, meglátásai és az ezek nyomán manifesztálódó művei igen szerteágazó képet mutatnak, és ez a kép koránt sem csupán az oroszokról szól. A könyvei tehát mint önmagukban, mint más művekkel egybevetve úgy vélem hasznos következtetésekre és összefüggésekre juttathatnak. A következőkben ennek a szerteágazó képnek szeretném az általam legmeghatározóbbnak vélt elemeit bemutatni, először egyes művekben külön-külön, majd különálló egységekként bemutatva azokat a további szálakat, amelyek központi elemként átszőtték az összes alkotást.


METRÓ Trilógia (METRÓ 2033, METRÓ 2034, METRÓ 2035)

A történet a moszkvai metróban játszódik, ahova is egy világméretű kataklizmát követően kényszerült az orosz nép megmaradt része. A metró mélyén az alagútrendszerekben ez a megmaradt pár tízezres tömeg az egyes metróvonalak mentén különböző ideológiák mentén mikrontársadalmakba szerveződött, így próbálva minél nagyobb eséllyel biztosítani saját fennmaradását. A mű főszereplője Artyom, egy 20-as évei elején járó fiú, aki a VDNH nevű, a metró központjától távol eső állomáson él. Ez az állomás azonban két jellegzetességének köszönhetően mégis a metró egyik legismertebbike. Ezek közül az első, hogy a náluk termesztett gombából (a metró egész területén termesztenek elszórtan gombát, ami a fő tápanyagforrásnak minősül a Metró világában) készül egy metrószerte exportált, nagy becsben álló ital, a tea. A második pedig az a ‘feketéknek’ nevezett mutáns veszedelem, mely a felszínről les a metró kollektív lakosságára, a VDNH pedig afféle védőbástyaként tartja őket vissza. A feketékkel való küzdelem fogja meghatározni a trilógia első kötetének fő cselekményszálát, ugyanis hamar világossá válik, hogy a mutánsok áttörése csupán idő kérdése, és mivel a történet kezdetén a fenyegetésről a metró többi részének nincs tudomása, az ezt a fenyegetést leghamarabb felismerő rejtélyes idegen (Hunter), megbízza Artyomot, hogy menjen el a központba, számoljon be a fenyegetésről és kérjen erősítést, amíg ő előre megy a mutánsok területére, stratégiai szempontból meghatározó információkat szerezni róluk. Főhősünk útra kel, az olvasó pedig vele párhuzamosan fedezi fel a metró posztapokaliptikus világát.


E világ felépítése pedig grandiózus. Bár a mű szinte teljes egészében a felszín alatt játszódik, ráadásul számos különböző - hol naturalista, hol filozófiai vagy éppen mitikus - megközelítésből tárgyalja a szűk alagutak és a teljes sötétség párosát, mint a metrót fundamentális sajátosságát, egy pillanatra se éreztem hogy a METRO világa szűk lenne. Ez feltehetőleg azzal magyarázható, hogy Artyom egyrészt a történet folyamán egyes kivételes eseteket leszámítva két lábon, nemegyszer sebesülten vagy egyéb okból hátráltatva kényszerül haladni. Másrész a metró társadalomszerkezete a metróvonalak szerteágazóságával párhuzamos mértékű diverziót mutat.


Olyan mikrontársadalmak tartoznak ide, mint például a kommunista eszméket vallóké, akik nem véletlenül a Vörös Vonal nevű metróvonalon rendezkedtek be. A tőlük különutas politikát valló trockisták, egy nagyon szép fizikai párhuzam keretében egy másik, a Vörös Vonalról leágazó oldalvonalon helyezkednek el. Megtalálható továbbá a fasisztoid eszméket támogatók tömörülése Negyedik Birodalom néven, mely alapvetően három metróállomás erős szövetsége, illetve a Gyűrű állomásainak közössége, ismertebb nevén Hanza. Ez utóbbi szövetség első neve különleges fizikai megjelenésére utal, ugyanis e szövetséget az egyetlen kör alakú metróvonalon lévő állomások alkotják. A körgyűrű minden állomása ugyanakkor megállója saját lineáris metróvonalának is, ezáltal egyedülálló stratégiai hálózatrendszert eredményezve a vonalnak. Ennek ‘geopolitikai’ előnyeire utal a második nevük, mivel ennek a vonalnak monopol helyzete van a metróban folyó kereskedelem felett. Végezetül a negyedik legmeghatározóbb társadalmat alkotja a metró ‘szívében' elhelyezkedő Polisz, ahol az értelmiségi és a katonai elit uralkodik egymást váltogatva. Találhatóak még a nagy egységeken kívül kisebb, egy-egy szomszédos állomás szövetségét képező entitások mint például az Arbat Konföderáció vagy a Szevasztopolszkajai Birodalom, akik valamilyen lokális stratégiai előnyüknek köszönhetik erősségüket. Végezetül érdemes megemlíteni a Nagy Féreg kultuszában hívőket tömörítő állomásokat, akik egyfajta vallási szektaként működnek.


Összefoglalva tehát azt lehet mondani hogy míg a lassú, hosszantartó haladás a metró nagyságának érzetét kelti az időbeliség torzításának segítségével, addig a szerteágazó társadalmi struktúrák a fizikai térszerűség nagyságát keltik. Ezt tovább fokozzák az e társadalmak között kialakult interakciók, melyeknek természetesen Artyom mindig a szereplőjévé válik, ezáltal biztosítva a történetnek folyamatos izgalmat. A METRÓ tehát mint fizikai, mint időbeliség vonatkozásában a grandiózusság látszatát kelti.


E nagyság érzetét tovább erősítik az olyan történetvezetési megoldások, mint például a felszínen történt események információjának izgalmas csepegtetése: A mű lassan, több tíz oldalanként ad egy-egy homályos utalást, ezzel folyamatosan kerekítve ki a kataklizma körülményeit. “Túlságosan is elevenen emlékezett még mostohaapja minapi történeteire a felszínt megjárt emberekről, arról, hogy utána sokáig betegeskedtek, és hogy milyen szörnyűségeket lehetett látni ott fent.” Továbbá, “Valaha régen az állomás fölött egy nagy piac volt. Nem kevés kereskedő volt azok között, akik akkor le tudtak érni a metróba és megmenekültek.” További nagyszerű reprezentálására a könyv nagyságának és mélységének, hogyan bánik az egyes oldal és mellékszálakkal, melyeket adott esetben több száz oldal múlva köt össze, vagy emel ki fő szállá.


Végül az utolsó olyan elem, ami a grandiózusságot remekül szemlélteti és számomra a legmeggyőzőbben és leghangulatosabban teremtette meg a posztapokaliptikus hangulatot, az nem más, mint az AK47-es gépkarabélyba való 7.62-es töltények és azok központi szerepe a műben. A METRÓ világában ugyanis a pénz szerepét átvették a töltények. Bármihez szeretne az ember hozzájutni, azért tölténnyel kell fizetnie. Az egyszerűbb és hétköznapibb dolgok pár töltényes tételek, míg a nagyobb, stratégiai jellegű termékek, illetve az egyes társadalmak határain való átkelés ára már súlyos tárakban mérhető, a korrupcióról nem is beszélve. Ráadásul egyes esetekben az adott helyzettel való visszaélés vagy elkeseredettség súlyoson megdobhatja vagy éppen lecsökkentheti a töltények már így is jobbára ad-hoc, eseti árfolyamát… Mindamellett hogy a töltények ily módon való szerepeltetésével Glukhovszky beemeli a Metró világágba az orosz (hadi)ipar egyik legismertebb, mára már globális szub- és popkultúra elemmé vált terméket, egy remek kettős szimbólumát nyújtja a disztópia reprezentálásának. Hiszen míg egyrészt jelen társadalmunk egyik legmeghatározóbb, mindent átszövő eleme veszíti el teljes funkcióját, a letűnt kor rubelje pedig csupán cigarettapapírként funkcionál - ahogy ez vissza-visszatérő képként megjelenik egyébként a METRÓ mellett a Poszt-ban és a FUTU.RE-ban - addig a pénz helyének töltények általi átvétele a túlélés szupremáciáját hivatott kifejezni. Mindez a következőképpen fejeződik ki a műben: “Bágyadtan fénylő, hegyes végű, Kalasnyikovba való lőszerrel fizettek itt mindenért, melyek valamikor a legnépszerűbb és legelterjedtebb fegyverek voltak a földön. Tíz deka tea - öt töltény, egy rúd kolbász - tizenöt töltény, egy üveg kisüsti - húsz töltény. … Egy töltény egy halál. Valakinek az elvett élete. Tíz deka tea - öt emberélet. Egy rúd kolbász? Tessék parancsolni, egyáltalán nem drága, mindössze tizenöt élet. … Ennek a piacnak a napi forgalma kitehette a metró egész lélekszámát."


Bár a fent említett elemek kétségkívül alátámasztják a Metró nagyságát, önmagukban mégsem elégségesek ahhoz, hogy kultikus könyvvé váljon. Ehhez egy olyan tulajdonsága vezet, mely jelen írásban is elemzésének központi magvát biztosítja. Ez nem más, mint a ű több szintű értelmezésesének lehetősége.


A METRÓ ugyanis egy olyan epikus mű, melynek akár első kötetét önmagában, akár az egész trilógiát vizsgálva azt láthatjuk, hogy legalább három, jóllehet egymástól nem teljes mértékben elválasztható szinten lehet interpretálni a cselekményt, és ez az, ami igazán lehengerlő alkotássá teszi. A mű ugyanis egyrészt egy fizikai utazás, ezen felül egy történelmi, politikai és ideológiai elemekkel átszőtt eszmei utazás, végül egy mentális és filozófiai elemekkel operáló lelki utazás. Ezen értelmezések fontos eleme, hogy Artyom az útja során több, váltakozó időtartamig mellette maradó társra talál majd, akik mellett természetesen ellenfelek is akadnak majd bőven. E szereplőgárda egyes személyeinek sorsa, illetve egymással és a METRÓ világával való interakciójuk pedig segítséget nyújt a különböző szinteken való vizsgálódásokban.


A fizikai út

A Metró fizikai narratívjának magvát az az utazás képezi, amely során Artyom egy a metró hálózati szempontjából félreeső állomásról eljut a metró szívét képező Poliszba, majd innen továbbindul a felszínt is érintve küldtesse végső céljához. A metró e küldetés előrehaladtával fedi fel magát Artyom, és így az olvasó előtt is. Kezdetben párszáz méteres távlatokban mozog és gondolkodik a történet. A műnek ez lebilincselő atmoszférát teremt, ahogyan az egyes állomások lakói ötven-száz méterenként tábortüzes őrposztokat állítanak a koromsötét alagutakban, ráadásul vannak olyan irányok, amerre az emberek három-négyszáz méternél tovább egyszerűen nem mernem elmenni. Később ez a szűk keret tovább bővül, és míg a történet elején még az egyik állomásról a másikra való átjutás is életveszélyes vállalásnak bizonyul, a trilógia végére hihetetlen sebességgel haladnak át hőseink adott esetben komplett metróvonalakon. Bár a történet egy adott pontjától kezdve megnyílik a felszínen való közlekedés lehetősége, ez csak első látásra jelent az összkép szempontból jelentős tágulást. Annyira veszélyes ugyanis a felszíni közlekedés, a történet maga pedig annyira feszes tempójú ezen alkalmakkor, hogy az embernek végül az az érzése keletkezik, hogy a felszín csupán nyitott metrószakaszok érzetét kelti. További próba elé állítják hősünk előrejutását az olyan objektív akadályok, mint egyes metróvonalak beomlása, blokádok, illetve az egyes rejtett útvonalak és a bennük rejtőző veszélyek. Hősünk mindezek akadályok megtételével párhuzamosan válik a kezdeti, lényegében burokban nevelkedett huszonéves fiúból egy szikár, szívós és elnyűhetetlen férfivá. Az akadályok leküzdésében és fizikai fejlődésében természetesen segítségére lesznek útitársai is, akik nem egyszer mentik meg teljesen elveszettnek és halálosnak tűnő helyzetekben, vagy éppen ellenkezőleg, ő rá hárul a megmentő szerepe. Fontos azonban leszögezni, hogy egyetlen karakter sincs, aki Artyomot a teljes útja során maradéktalanul elkíséri, ezáltal is szimbolizálva hogy küldetése végső soron csakis az övé. Végül Artyom hazatérése a trilógia lezárásában, fizikai szempontból is szép keretet nyújt utazásának.


A történelmi- politikai- ideológiai út

Artyom miközben bejárja a metró nagy részét, elkerülhetetlenül kapcsolatba kerül az összes főbb, saját ideológiával rendelkező mikrotársadalommal. Artyom fokozatosan érti meg ezen társadalmak főbb működési elemeit, egymással való kapcsolatrendszerüket, mellyel egyidőben az olvasó is párhuzamosan kap mint konkrét történelmi utalásokat, mint pedig az egyes rendszerek kritikai jellemzését. A Vörös Vonal uralkodó ideológiája megismerése közben olyan explicit kiutalásokat kaphatunk, mint a következő sorok, melyek a sztálini út csődjét hivatottak prezentálni a különutas Moszkvai Metró Ernesto Che Guevara Első Nemzetközi Vörös Harci Brigádja tolmácsolásában, akik szerint a Vörös Vonalat vezető Moszkvin elvtárs “sztálini álláspontot foglalt el azzal, hogy lemondott a metróforradalomról, hivatalosan fellépett az Intersztacionálé ellen, és felhagyott a forradalmi mozgalom támogatásával. Renegát és opportunista. Mi az elvtársakkal inkább a trockista irányvonalat követjük. Castróval és Che Guevarával is párhuzamot lehet vonni. Ezért van ő a mi harci lobogónkon. Mi hűek maradtunk a forradalmi eszméhez, ellentétben a kollaboráns Moszkvin elvtársak. Mi az elvtársakkal elítéljük az ő irányvonalát.” Hősünk kommunistákkal való viszonya kezdetben elég szürke zónás álláspontot képvisel, bár kinyilvánítja hogy ideológiailag nem szándékozik elköteleződni egyik ága mellett sem, a Vörös Vonalon tartózkodókra, mint lehetőség szerint elkerülendőkre tekint, a trockistáktól pedig alapvetően barátsággal válik el, miután megmentették őt a fasisztáktól.


Artyomnak a fasiszta berendezkedést képviselő Negyedik Birodalommal a kezdetektől ellenséges, gyűlöletes a viszonya és a műben tetemes részében az egyértelmű főellenség szerepét ez a frakció töltik be. Artyom első ‘élménye’ a fasisztákkal egyik utazótársának legyilkolásában csúcsosodik ki, aki egy fogyatékos kisfiú volt. Bár Artyom kezdetben undorral vegyes szánalommal tekintett e fiúra, itt számára is meglepő módon olyan érzelmi viharba kerül, melynek következtében elköveti első gyilkosságát a műben, bosszút állva a fasiszta tiszten. Ezt követően akasztásra ítélik, amitől egy véletlen folytán menekül meg, ugyanis az állomáson rajtaütnek az imént említett trockisták, megmentve ezzel Artyomot. A második Reich bele látogatása sem alakul sokkal fényesebben, ekkor ugyanis munkatáborba kerül, ahol is egy bizonyos állomás kiszélesítésén dolgoznak. Artyom feladata pedig a többiek által lefejtett törmelék és a végelgyengülésben meghalt vagy kivégzett fogjuk eltalicskázása lesz.


A METRÓ alapkonfliktusát a kommunisták és a fasiszták szembenállása képezi, melyet tovább bonyolít a Hanza saját érdekeit képviselő szereplése is, mint harmadik fél. Bár kezdetben egyértelműen a fasiszták tűnnek a gonosz félnek, a történet előrehaladtával, e konfliktus egyre szerteágazóbbá válik, mélyül, eljutva végül a felek kvázi azonos szintre süllyesztéséig. Az alap konfliktus okán az embernek olvasás közben néha az az érzése támad, hogy nem is a metróban hanem éppen a második világháborúban van, ezáltal kibővítve az ideológiai rendszerkritikát egy afféle modernkori történelemmeséléssel. Bár a Poliszt a METRÓ leggazdagabb és legprosperálóbb részének tekintik, a helyet ahol a metróba egyedül őrzik még a kultúrát, ide való eljutása során Artyom szemén keresztül láthatja az olvasó, hogy az eddig más szereplők által idealizált állomáscsoport korántsem olyan idilli, és bár az itteni elit gazdagsága és kultúra iránti fogékonysága valós, a társadalmi feszültség mégis pengeélen táncol, amelyet csupán a tudósok és katonák politikai váltógazdaságán tart stabilitásban, azonban ez érezhetően csak ideig-óráig tarthat ki. További, ideológiai szempontból fontos csoport a Nagy Féreg kultuszában hívők csoportja. Lévén hogy ez egy vallási szekta, az ideológiai és vallási elemek párhuzamosan jelenik meg egymással. Számomra a legérdekesebb ez csoport volt, mivel egyszerre jelenik meg e mikrontársadalmon belül a természet leigázásának apokaliptikus tárgyalása. “Nem volt e vajon veszedelmes őrültség, kantárt vetve a természetre, leigázniuk az egész földet, habosra és inaszakadtáig hajszolni?… Látták-e ennek a világnak a pusztulását?…Látták e amit én láttam? Az eget, amely előbb megolvadt, aztán pedig kőfelhők borították el? A fortyogó folyókat és tengereket, meleg elevenen megfőtt lényeket köptek ki a partjukra, aztán fagyos zselévé dermedtek?” Illetve ezzel párhuzamosan a modernizáció és civilizáció kritikája. "A Föld nem ismert még nagyobb rosszat, mint az önök pokoli gépi civilizációja, az a civilizáció, amely élettelen mechanizmusokat szabadított rá a természetre! Amely mindent elkövetett, hogy visszafordíthatatlanul maga elé gyűrje, felzabálja és megeméssze a világot, de túl messzire ment és önmagát emésztette el… Az önök civilizációja egy rákos daganat, egy óriási amőba, mely mohón fal be magába mindent, ami körülötte hasznos és tápláló, és csak bűzös, mérgezett végterméket lök ki magából.” Végül kiegészítve az előzőeket egy több pólusú valláskritika. “Ha a régi istenek megengedték az embereknek, hogy a szakadékba zuhanjanak, és maguk is vele haltak a saját világukkal együtt, akkor nincs értelme újra életre kelteni őket.” Vagy a szinte már nietzschei utalás: “Jólvan van, lehet, hogy nincs Nagy Féreg, lehet hogy csak mi találtuk ki, de önöknek nagyon hamar módjuk lesz meggyőződni arról, hogy ez a kitalált, föld alatti isten mennyivel hatalmasabb, mint az önök églakói, ezek a trónjaikról leesett és pozdorjává tört bálványok”. E mellett az igen erős és érzelemdús kritika mellett, ami számomra több szempontból is a mű csúcspontját jelentette már a Nagy Féreg másfél oldalon keresztül bemutatott teremtésmítosza önmagában is egy igazán érdekes történet. A kultusz hívői maguk is fizikailag kissé elváltozott kígyószerű lények, ami felveti a kérdését annak hogy valóban egyfajta mutánsok-e, vagy ez csupán az ideológiai elvakultság és fanatizmus fizikai metaforájának tudható be a műben. Mindenesetre egyikőjük (Dron) feleszmélése az addigi hazugságokból “Ha Nagy Féreg nincs… Azt jelenti… Teljesen árvák vagyunk…Árvák…” számomra a mű legdrámaibb eleme volt, túlszárnyalva a történet legnagyobb csattanójának szánt, szintén eléggé drámai eseményt is.


Végül ideológiailag meghatározó elem a birodalmi tudat, amely a Kán nevű szereplő által jelenik meg legmarkánsabban, ezt a témakör azonban minden művet átfogó sajátosságként külön tárgyalom a későbbiekben.


A mentális- filozófiai út

A mű számos filozófiai kérdést boncolgat, ezek legmeghatározóbbika azonban egy olyan univerzális létfilozófiai kérdésfeltevés, amely nem csupán az oroszokat, az orosz társadalmat, illetve annak történelmi-politikai aspektusait érintik, hanem egyszerűen szólva mindenkit. Ennek középpontjában pedig az áll, vajon mi az élet értelme, mit is jelent embernek lenni, illetve hogy ezek tükrében, meddig lehet elmenni, hol az a legvégső határ -ha egyáltalán létezik ilyen- ami még átléphető a túlélés érdekében. Esetleg minden megengedhető akár a túlélés, akár a kötelességünknek vélt teendők elvégzésével kapcsolatban? E létfilozófiai fejtegetések visszatérő kérdések Glukhovszky munkásságában, legerőteljesebben és legtöményebb számomra a FUTU.RE-ben jelennek meg. A METRÓBAN számomra három szereplőn keresztül jelent meg ez a létfilozófiai kérdéskör, ők Artyom, Homérosz, és a már fentebb tárgyalt Dron.


A mű Artyom számára egy mentális filozófiai utazás is, és amíg a fizikai út a testét erősíti meg úgy ez az út a lelkére és jellemére van hatással. Artyom kezdetben egy naiv fiatal fiú, aki útja előrehaladtával párhuzamosan jut egyre több információhoz és tapasztalathoz, ezzel egyetemben egyre jobban sikerül meg- és kiismernie a metró különböző lakóinak viselkedését, motivációit, és a különböző kihívások, legyenek akár fizikaiak akár szellemiek, fokozatosan formálják személyiségét. Az első könyv során fokozatosan erősödik meg benne a küldetéstudat, mely a Hunter által rá bízott üzenet kézbesítésből táplálkozik. Bár kezdetben egyenesen kétkedik és hitetlenkedik sikerességét illetőleg a cselekmények előrehaladtával egyre inkább kezd hinni magában, végül eljut arra a szintre amikor már úgy véli maga a sors vigyáz rá, hiszen ezt a feladatot mindenképpen be kell hogy végezze. Ennek tükrében a sorozatos megmenekülései azt bizonyították számára, egy felsőbb erő vigyázóan kíséri útja során, hiszen valami hihetetlenül fontosa dolgot kell véghezvinnie. A mű vége azonban tartogat egy olyan szintű elementáris csavart, melynek következtében Artyom addigi útja teljes válságba kerül. Az történik ugyanis, hogy a már fent említett mutáns veszedelemként aposztrofált feketék elpusztítására mindössze egyetlen lehetséges mód létezik, amit Artyomnak sikerül is véghezvinnie. A feketéknek azonban kollektív pusztulásuk pillanatában sikerült Artyom elméjére kapcsolódni. Ez az élmény számára valami ahhoz hasonló lehetett, amit a Star Wars Utolsó Jedik-ben Rey és Kylo Ren él át, amikor az erő általi összekapcsoltságuk egy adott pillanatában ujjaikkal egymáshoz érnek, felhangzik az ikonikus erő zenéje, és mindketten megéreznek valami nagyon elementárisat a jövőjükből, még ha tisztán nem is tudják kivenni mit is. Abban a pillanatban amikor Artyom és a feketék összekapcsolódtak ő maga szintén egy ilyen nagyon erős, megvilágító erejű élményen megy keresztül, melynek tartalma az volt, hogy a feketék nem az ellenséget képezték, hanem éppen hogy a továbbélés egyik lehetőségét a metróbeliek számára, és az eddigi álmai melyeket többször átél a műben szintén a feketék kapcsolatteremtési próbálkozásai voltak, noha ezt a benne lévő félelem mindig elnyomta. Az elpusztításukkal tehát Artyom nem a fenyegetést pusztította el, hanem éppenséggel a reményt. A mű nyitva hagyja a kérdést, az olvasóra bízva a döntést, vajon az, amit Artyom átélt valóban az igazság volt, esetleg csak a mutánsok manipulációs kísérlete? Minden esetre az bizonyos, hogy ez a történet aktuális kontextusán kívül felveti a xenofóbia, illetve egymás félreértésének mindenkori kérdését…A második kötetben Artyom csak minimálisan szerepel, amikor is a harmadik könyv jövőbeli szereplői egy pillanatra először lépnek interakcióba, jóllehet teljesen véletlen alapon, és még semmit sem sejtve arról, hogy útjaik hamarosan szorosan egybefonódik majd. A harmadik könyvben egy megkeresetett, kiégett Artyomot látunk, akit bár a környezete hősként kezel, ő maga totális bukásként élte meg a feketékkel való végső találkozását. Innentől kezdve rögeszmésen keresni kezd más túlélő emberi csoportokat, mivel legendák keringenek arról hogy nem sok a moszkvai metróban lehetnek túlélők. Tekintve hogy a kutatás a felszínen zajlik, fittyet hány saját egészségére és társadalmi kapcsolatai sem érdeklik, feleségével például teljesen tönkremegy a kapcsolata. Végül újból útra kel, a trilógia lezárásaként rálel a legnagyobb igazságra, arra, hogy a metrón kívül is van lehetőség életre, a metróban pedig egy afféle titkos, a mikrotársadalmak felett álló háttérhatalom szándékosan tartja lenn az embereket, melynek keretében örök konfliktust szít a vonalak között így az emberek figyelmét mindig a félelmen, gyűlöleten, és kilátástalanságon tartva. Minderre Artyom és a titkos elitet vezető Besszolov beszélgetése világít rá, ami vitatlanul a mű egyik tetőpontja. Amikor hősünk azzal fenyegetőzik, hogyha kijut a titkos bunkerből élve, mindenkinek elmondja az igazságot, Besszolov - aki saját bevallása szerint "tévés újságíróként kezdte (még a kataklizma előtt) azonban ez szarul fizetett, így hát elment politikai tanácsadónak”- még bíztatja is, mondván nem lesz olyan ember aki hinne neki, ráadásul vegye észre, hogy nem csinál mást, minthogy a már eddig is ismert történetet fogja elmondani csak éppen új köntösben. Ezt a történetet pedig ők maguk találták ki, már rögtön a metróba kerülést követően. Artyom ígéretéhez híven szabadulása után valóban mindenkivel megosztja felfedezését, többek között a mű keretes lezárásában otthon az állomásán, ahol azonban Besszolov prognózisának megfelelően senki nem hisz neki, sőt amikor a Hanza emberei eljönnek érte (tekintve hogy maga a Hanza igen tevékenyen részt vesz a mesterséges permanens ellentétek fenntartásában, ennek kitudódása pedig nem lenne éppen számukra stratégiai előny) a közössége percek alatt hajlandó lenne kiadni. Így végül megérti, hogy rajta és feleségén kívül (akivel a könyv cselekménye alatt újra egymásra talál) senki nem fogja elhagyni a metrót, amit a következőképpen summáz, “Igaza van Homérosznak…mindenkinek mese kell!” A történet azzal zárul hogy elhajtanak a felszínen egy baráttól ‘örökölt’ autóval, és bár Besszolov emberei követik őket, a főnök végül úgy dönt hadd menjenek, Artyommal már nincs több dolguk…


Homérosz példája más irányból és más végkifejlettel reprezentálja e létfilozófiai kérdést. A polgári nevén Nyikolaj Ivanovics a történetek, legendák, és az egyéb metróban terjedő szóbeszédek iránti érdeklődéséből kapta az ismert görög nevet afféle becenévként. A történet egy pontján elhatározza, hogy ő maga is történetet fog írni, nem is akármilyen, egyenesen a metróét. Innentől kezdve ezt tartotta küldetésének, így válva elköteleződés szempontjából Artyommal rokon lélekké. Vívódásai is bizonyos szempontból hasonlítanak az övéihez, hiszen míg Artyom a már említett módon meg- megkérdőjelezte magát, Homérosznak a műve főszereplőjéről és annak voltaképpeni cselekményéről nem sikerült elhatározásra jutnia. A második könyvben Hunterrel indul útnak egy eltűnt csoport felderítése végett, a kezdeti kalandok alapján őt képzeli hát eposza főhősének. Csakhogy útjuk előrehaladtával Hunter olyan tulajdonságaira derül fény, melyekkel az idealisztikus Homérosz nem tud zöldágra vergődni, így végül az időközben hozzájuk szegődő Szását- kezdi ideális példának tekinteni hőse megformálására. Végül a sors elválasztja Huntertől és Szásától a kötet végén, a befejező kötetben pedig Artyom mellett utazik. Meghallgatva történetét a feketékről és addigi kalandjairól, illetve a közösen átélt események hatására úgy dönt, bizony Artyomnak kell hogy legyen az igazi hősének lennie a műnek. Bár Artyom eleinte ódzkodik a szerepléstől, közös utazásuk során egyre közelebb kerül az öreghez, végül meg is nyílik neki, és miután Besszolovtól megmenekülve elmondja neki az igazat, kimondottan megkéri, hogy írja meg, ugyanis a metrónak tudnia kell erről, meg kell hogy örökítsék az utókornak. Eddigre azonban Homéroszban elindult egy folyamat, melynek során negatív tapasztalatai kézen fogva egyfajta beletörődés érzettel, végül arra sarkalják, hogy ne az igazat írja meg, hanem egy képzeletbeli tündérmesére hajazó hőseposzt. Ezt nagyon érzékletesen kifejezik a következő sorai:

“Azt hiszed, az emberek nem tudják így is az egészet? Hiszen ebben élnek. Nem akarnak emlékezni rá, még csak az kéne hogy olvasni is ilyet akarjanak… Nem kell őket ezzel a szarral tömni. Hősökre van szükségük. Mítosz kell nekik. Mit meséljek én itt nekik? Hogy egy maréknyi bürokrata időtlen idők óta irányítja őket? Hogy feleslegesen kuksolnak itt a metróban? Hogy semmit sem tehetnek? Ez csak paranoiához vezet. Csak sötétség. Nekik pedig fényre van szükségük… Hát te mit mondasz nekik?! Az igazság helyett?! (kérdezi Artyom). Hogy én?, nekik? Én… Legendát. Artyomról.”

A vitájuk folytatódik tovább, azonban már ez a kis részlet is mutatják, a már fent felvetett létfilozófiai kérdés megjelenését (nevezetesen hogy Homérosznak mennyiben van joga saját létezése önigazolása érdekében öncélúan felhasználni az információkat) amit tovább árnyal az igazság kérdéskörének filozófiai megközelítése, illetve azt hogy Hérosz mennyiben volt tényleges idealista és mennyiben csupán beletörődő, aki ezáltal a metró áldozatává vált. Ennek a történeti elemnek ráadásul van két további kifutása. Az egyik ezek közül az az érdekes csavar, hogy míg Homérosz lényegében beletörődik a regnáló ideológiákba és saját idealisztikus burkában marad, addig a történet során megismerkedhetünk a Negyedik Birodalom egyik írójával is, aki hamis történelemkönyveket gyárt a Reich számára. A történet egy adott pontján ők ketten heves vitába keverednek a fasiszta író ártalmatlan tündérmesének titulálva Homérosz addigi munkásságát. Azt követően azonban hogy ez az író elveszíti saját születendő lányát a vonal ideológiai beállítódása okán, egy olyan kiábránduló folyamat veszi kezdetét, mely végül abban csúcsosodik ki, hogy mielőtt Artyomék a fináléban kimennek a felszínre, megkéri őt, hagy írhassa meg a történetét úgy, ahogy volt. Ez tehát egy afféle keresztfordulatot eredményez, hisz amíg Homérosz folyamatosan elvesz, a fasiszta író ‘megtér’. A még ennél is nagyobb kérdés pedig akkor merül fel, amikor belegondolunk, hogy maga a három trilógia, ahogy Glukhovszky megírta, vajon a homéroszi vagy a fasiszta írónak a változata, hiszen mindez alapjaiban változtatja meg a könyv értelmezését.


További filozófiai elem a trilógián áthaladó demisztifikációs folyamat. Míg az első kötetben sorra jelennek meg a mutánsokon kívül egyéb, jóval természetfelettibb entitások, amiknek két legékesebb példája egyrészt a démonok, akik a Kreml csillagaiban élnek, és onnan irányítják már több mint száz éve a kommunistákat akik lepaktáltak az ördöggel, másrészt egy bizonyos állomás, amelyik életre kel és afféle emésztő gyomorként funkcionál, ahova a mozgólépcsőn keresztül viszi le áldozatait, akiket egyfajta hallucinogén gázzal csábít magához. A második könyvben még előfordulnak hasonló szörnyek - mint például a leírások alapján eléggé a Gyűrűk Ura Gollamát idéző szörnyek, akik azonban javarészt ártalmatlanok mivel kvázi két lábon járó keselyűként funkcionálnak, csupán dögevők, élő embert sosem támadnak meg még csoportosan sem - a harmadikra azonban teljesen kivesznek. Felmerül hát a kérdés, hogy ez a demisztifikációs folyamat, aminek során ezek a szürreális elemek egyre inkább kikopnak a történetből, minek az eredménye. Az első lehetséges válasz a már fent vázolt ‘melyik könyvet olvassuk’ dilemma. A második lehetőség, hogy mindezen szörnyek és az egyéb természetfeletti jelenségek lényegében a szereplők képzeletének szüleményei csupán, kitöltve azt az űrt, amit az állandó sanyarú életük generál, tehát alapvetően egy érzelmi-mentális eredőn alapulnak. Az utolsó lehetséges válasz pedig, annak függvénye, hogy ezek a fent említett szörnyek és jelenségek mennyiben számítanak tudatosan alkalmazott metaforáknak a szerző részéről. A Kreml csillagai amikben a démonok fészkelnek és mindenkit megbabonáznak amint rájuk néznek, éppenséggel jelenthetik az egyes ideológiák szélsőséges hatásának bemutatását az emberekre, míg a Gollamszerű teremtmények azoknak az embereknek a metaforái, akik már teljesen elhagyták emberi mivoltukat, és már csupán elkorcsosult ösztönlényekként tengődnek az önfenntartás parancsára. A Dron féle torz jelleget öltő mutánsok pedig ezt a két opciót vegyítik, hiszen fizikai torzulásuk épp úgy lehet vallási fanatizmusuk metaforája, mint a tőlük való félelme az átlag metrólakónak.


Ahogy már említettem ez a három értelmezési szint, a fizikai, az ideológiai-történelmi és a mentális -filozófiai nem különülnek el élesen egymástól, ahogy azt az általam választott példák is reprezentálják. Ez azért van így, ugyanis együtt alkotják egy epikus hőseposz sajátosságait. A történet sok más nagy eposszal mutathat fel rokon vonásokat, illetve a klasszikus szegénylegény világgá megy, valamint a legkisebb királyfiról szóló művekkel is mutat némi analógiát. Mindez feltehetően a Joseph Campbell nevéhez köthető univerzális mítosz elméletében gyökerezik.


“Moyers: Miért választottad a könyvednek az ezerarcú hős címet? Campbell: Azért, mert létezik a hőstetteknek egy jellegzetes sorozata, amely a világ minden területén és a történelem minden korszakában felismerhető. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy csupán egyetlen archetipikus hős létezik, akinek az életét számtalan helyen, és számtalan módon megélték. A legendás hős általában megalapít valamit - egy új korszakot egy új vallást egy várost vagy egy új életmódot. Ahhoz, hogy az ember valami újra bukkanjon, maga mögött kell hagynia a régit, és kutatnia kell az eszmét, meg kell találnia az új ötlet csíráját, amelyből valami jelentős tud kibontakozni.” Abban az esetben, ha ezt az elképzelést többé-kevésbé helytállónak tételezzük föl, egy lehetséges válaszára vezethet annak a kérdésnek, miért lehet ekkora sikere a műnek? Hiszen az elvitathatatlan orosz / szovjet sajátosságokon túl, olyan alapvető elemeket vonultat fel, alapvetően bárki számára értelmezhető és befogadható.“…Ha egy pillanatra félretesszük a világ eredetére vonatkozó mítoszokat és visszatérünk ahhoz a mítoszhoz, az emberi kaland, a felismerés fokozatai, a gyerekkorból a felnőttkorba vezető út során adódó próbatételek állnak a középpontjában, illetve az, egy mit jelent egyáltalán érett, felelős emberként létezni, akkor azt találjuk, hogy ez a történet itt van előttünk, hogy ez a történet az összes vallásban jelen van.” Végezetül a METRÓval kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy eredetileg egy egy internetes novellaként jelent meg, ahova is a szerző fejezetenként töltötte fel a történetet, a rajongók pedig meglátásokat tehettek, amelyek be lettek építve a történetbe. Amennyiben a mű keletkezése valóban ilyen társadalmi alkotómunka keretei között zajlott le, tekintetbe véve későbbi sikereit, szintén alátámasztani látszik Campbell meglátását.


A METRÓ Trilógiáról összességében tehát elmondható, hogy egy lebilincselő, rendkívül sokféle kérdést feltevő intelligens és lebilincselő trilógia. A mű terjedelmére, valamint a cikk koherenciájára való tekintettel rengeteg, további önmagában is elemzést érdemlő elemet hagytam ki, melyek a jövőre nézve további izgalmas elemzési lehetőségeket tartogatnak. A mű az elemzett részleteken túl rendelkezik szubkulturális kikacsintásokkal is, utal például a STALKER univerzumra, valamint az egyik feltételezett állomáscsoportnak Smaragdváros a neve, ami egyrészt a metró disztópiáján belüli utópiát képezi, illetve direkt utalásként tekinthető Frank Baum Óz történeteire.


Saját élményeim alapján valóban szinte letehetetlen olvasmánynak nevezném, amire tekintve hogy mindenki eltérő olvasási sebességgel tud haladni, oldalszámban való kifejezés helyett azzal az egyszerű kifejezéssel élnék, hogy reggeltől estig simán lehet olvasni…


POSZT

A Poszt alapvetően egy társadalomdinamikai, pszichológiai mű. A disztópikus alapot a Széthullásnak nevezett esemény generálta, melynek lefolyásáról és az általa okozott tovagyűrűzésekről a METRÓ történetmeséléséhez hasonlóan kis cseppekben értesülünk. Amennyi bizonyosan összerakható ezekből a töredékekből az alapján a Széthullás egy olyan Oroszországon belüli esemény, feltehetőleg polgárháború volt, melynek következtében az ország kettészakadt, a határvonalat pedig az időközben mérgezővé vált Volga képezi. Ennek partján található a Jaroszlav nevű város. A város stratégiai jelentőségű fekvéssel rendelkezik, ugyanis a Volgán megmaradt egyetlen környékbeli vasúti híd pontosan itt halad át a folyón, egyenesen utat biztosítva Moszkva irányába. Jaroszlavnak, és az azt vezető Griff-nek kiadják az utasítást, hogy ők felelősek e vasúti sín ellenőrzéséért, innen ered a mű címe. Az angol outpost helyett a magyar csak posztot használ, ami azért okos fordítói húzás, mert ezzel nem csak magát a területet jelképezik (ami lehetne őrposzt is), hanem a poszt- mint valamin túliság jelzővel több párhuzamos analógiára is lehetőséget nyújt. Birodalmon túliság? Poszt apokaliptikus? Társadalom utániság? Megannyi interpretáció felmerülhet a mű elolvasása után. Mivel a széthullás óta senki nem vette igénybe a vasútvonalat a Volga túlsó feléről, ezért a lakosság élete alapvetően dögunalmas, amit az író egy vicces önreflexióval ad az olvasó tudtára. “Jegor az ágyon hever egy könyvvel. Valami hülye regény arról, hogyan élnek az emberek az apokalipszis után. Az annyi azt mondja a Széthullás előtt sok ilyet írtak, volt az emberekben egy ilyen megérzés, és nagyon érdekelte őket ez a téma. A levegőben volt, ahogy mondani szokás…Mint vihar előtt a fülledtség. De a könyvben minden máshogy volt, mint az életben. Az élet ezerszer unalmasabb.” Bár a mű alaphelyzete a sínek mellett létrejövő kolónia képével, melyekből több is van szerte az ország ezen részében, igen erős párhuzamot mutat a METRÓ alapképletével, itt a mindenféle testi jellegzetességgel született kutyákon, és a sugárzásmérő alatt vinnyogó hagymákon kívül nincs utalás mindent elsöprő nukleáris holokausztra. A műnek három alapvető konfliktusa van. Az első egy társadalmi fragmentáció, amelyet a túlpartról érkező Danyiil atya generál, aki folyamatosan az apokalipszis közelgéséről prédikál az őrposzt lakosságának, akik a történet előrehaladtával egyre fogékonyabbak lesznek rá, kiélezve ezzel a közösség vallási polarizációját. A második a disztópikus egyik további eleme, a savas eső, mely ellehetetleníti a mezőgazdaságot a környéken, és az állattartást is minimális szinten tartja. Jaroszlav így teljes mértékben a moszkvai táplálékellátástól függ, amely szintén a vasúton érkezik, és ami a történetben egyszer csak elapad, az emberek pedig kénytelenek felélni minden tartalékukat. Mindez Danyiil atya ténykedésével egymást erős módon fogja tovább korbácsolni a társadalmi feszültségeket. Végül amikor ezek a tetőpontjukra érnek, megérkezik a harmadik konfliktusforrás, egy, a túloldalról feltűnt mozdony képében. A mű fő konfliktusát az fogja képezni, tovább engedjék-e a szerelvényt, van sem. A műben több helyen is felsejlik a birodalmi tudat, melyek a vonatkozó részben lesznek tárgyalva. Amit a művel és annak szimbolikájával kapcsolatban mindenképp érdemes megemlíteni az a mű csattanója. A mozdony ugyanis tele van önmagukból kikelt vademberekként aposztrofált egyénekkel, akik miután egy bizonyos ideig emberfeletti erővel tombolnak és térítenek át másokat is maguk mellé elpusztulnak. A téríteni jelen esetben úgy kell elképzelni, hogy van egy bizonyos kántálás, amit ha az emberek meghallanak, fokozatosan alakulnak át ezzé a mutáns szerű lénnyé. Akárcsak a METRÓban, az alapfelállás -a poszt népe szemben a mutánsokkal (és egymással)- és annak továbbgondolása hasonlóan a xenofóbia, illetve egymás szélsőségesen másként- és félreértelmezése felé vezet, ráadásul könnyen meglehet, ugyancsak a METRO-hoz hasonlóan, hogy a magukból kikelt szörnyek az egyes ideológiák valamint vallási radikalitások szélsőséges metaforájaként szolgálnak. Mindezzel párhuzamosan a megoldás is logikus, süketté kell válni. Ezt szereplőink fizikailag is elintézik maguknak, azonban ez ugyancsak értelmezhető metaforikus alapon…


FUTU.RE

A történet egy hihetetlen módon túlnépesedett világban, azon belül is Európában játszódik a jelenhez képest pár száz éves jövőben. Pontos számokat nem lehet tudni, de csak Európában százhúsz milliárdan élnek. Az emberek ekkora mennyiségét a bolygó felszíne már nem tudta eltartani, így hatalmas felhőkarcolólat építettek, melyek több kilométer magasak, nemegyszer alapjuk is hasonló méreteket ölt. Az emberek ezekben az óriási épületekben élnek, illetve az ezeket összekötő alagutakban. Az alaptörténet fizikai elhelyezése a Poszt-nál is jobban emlékeztet a METRÓ-ra, pláne hogy a felszínt itt sem igazán látogatják, bár ez leginkább a túlzott beépítésnek köszönhető, egyszerűen nem maradtak hagyományos nyílt terek. Bár a történet során főszereplőnk ki-kijut a nyílt levegőre, amiből megtudhatjuk, hogy nincs sugárveszély, a történet ugyanakkor elejti, hogy Indiába éppen kínai expedíciós csapatok nyomulnak be első felderítőkként az atomsúlytorta övezetbe, így a post nukleáris alapfelállás, még ha nem is a megszokott totalitásában de itt is jelen van. A fenti drasztikus népességnövekvést az tette lehetővé, hogy az emberiség (elsőként az oroszok) feltalálták a halhatatlanságot. E halhatatlanság génmanipuláción alapszik, melynek köszönhetően kiiktatták az összes betegséget, illetve az öregedést. Tekintve, hogy ez folyamatos beavatkozást igényel, a szükséges változtatásokat elvégzését egy vírusba kódolják és az ivóvízzel terjesztik. Hamar tudtunkra adja a mű, hogy a népesség fenntartása ilyen keretek között nem sokáig lehetséges, és ennek viszonylagos stabilizációja okán jön létre a mű legfontosabb eleme, a Választás Törvénye. A törvény értelmében ha egy gyerek születik, a szülők egyikét be kell oltani egy másik, az öregedést gyorsító vírussal, melynek köszönhetően tíz év alatt elöregedik és meghal az egyed. Vagyis, ha egy élet érkezik, egynek mennie kell. Továbbá a Választás Törvénye alapján, ha egy gyermeket nem regisztrálnak be, de a hatóságok rábukkannak, akkor nemcsak hogy a szülők egyike beoltódik, de a gyereket magát elveszik, egy internátus nevű helyre zárják, ahol átnevelik egy, a törvény felett a jövőben őrködő és azt betartató katonává. Főhősünk Jan is egy ilyen katona, egy tagja e globális köteléknek, a Falanxnak, akiket összefoglaló néven Halhatatlanoknak hívnak. Ez azon kívül hogy technikailag igaz rájuk, egyértelműen utalás a Perzsa Birodalom halhatatlanaira, már csak azért is mert akik szembe találkoznak velük, legalább annyira rettegnek mint a történelmi analógia szereplőitől. Továbbá tekintettel arra, hogy a Halhatatlanok (és a falanxon kívüli egyéb halhatatlanok) egy része a származékos örökéletét isteni atribútúmmá ferdíti magában, e név könnyen utalhat a 2011-es Halhatatlanok című filmre is. Ezt erősítheti az a tény, hogy Glukhovszky előszeretettel használ görög, illetve zsidó/keresztény fogalmakat műveiben, hol metaforaként, hol párhuzamként, hol pedig csupán a mű esztétikai élvezete céljából. Maga a halhatatlanság és az égig érő tornyok koncepciója kapcsán felmerülhet akár a bábeli alaptörténet egy alternatív végkifejlete is “Nincs többé értelme versenyezni istennel, mert rég egyenlővé váltunk vele. Azelőtt csak ő volt örök életű, most bárki az lehet. A mennybe is felkapaszkodtunk, mert most közülünk mindenki isten, és a menny így jog szerint minket illet.”


Mint már említettem létfilozófiai szempontból ez a mű a legtöményebb. Kifejezetten mélyen, több irányból járja körbe a témát, mint egyes személyek, mint a társadalom szintjén. A mű nem egyszer kifejezetten nyomasztó, a történet egyes elemei, eseményei, azok mögöttes kérdésfeltevései nem egy kényelmetlen percet okozhatnak az olvasónak, amíg elgondolkodik rajtuk. Az alapkonfliktus a halhatatlanok és a halandók viszonyát fogja végigkövetni, ebbe illeszkedik Jan története is, aki mindkét oldalt megtapasztalhatja a történetvezetésnek köszönhetően ezzel állva görbe tükröt saját maga és az adott társadalom elé is. Rendkívül szemléletes, ahogyan a lenéző, a halandók irányába közömbös, sőt az öregektől viszolygó, éles valláskritikával és gúnnyal, valamint a család intézményét semmibe vevő személyben hogyan kezd el mindez megváltozni egy bizonyos találkozás, a halandóvá válás, és a gyermekáldás következtében.


Az elemzett négy mű közül ezt olvastam legutoljára, és bár a másik hármat kimondottan élveztem, itt, a mű egyes mélyrepüléseinél elgondolkoztam azon hogy letegyem-e, ha más nem legalább egy hosszabb szünetre… Ezt végül elvetve, továbbhaladva, és végül a könyvet befejezve azt lehet mondani, jó döntés volt kitartani a folytatás mellett. A mű minden szó szerinti és átvitt értelmű negativitása ellenére a végső csavarokkal egy olyan kerek történetté áll össze, ami az addig olvasottak tükrében hihetetlen módon, egyfajta emelkedett érzést hagy maga után a mű letételével. Oroszországra ebben a műben találtam a legkevesebb utalást. Ezek egy részét a műben szereplő állam politikai rendszerét és viselkedését taglaló kritikák, másik részét a Választás Törvénye kapcsán pro- és kontra elhelyezkedő politikai pártok nyerészkedését és propagandamunkáját bemutató részek, szolgáltatták. Végül a műnek, bár nyilvánvalóan a véletlen közbenjárásának köszönhetően (mivel a mű 2013-as) sajnálatosan különös mellékízt adnak az olyan sorok mint. “Biztos emlékszel, hogy Oroszországban soha nem oltották be a lakosságot igaz? Furcsa ez, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy éppen ők fedezték fel a vakcinát.” Vagy “Sanghaji Influenzavírus… Negyvenkét fokos láz, tüdővizenyő, leáll a szív! Fél óra! Jelenleg nincs ellene gyógyszer!”


OROSZ NÉPELLENES MESÉK

A Népellenes Mesék egy összesen huszonkét kisebb novellát tartalmazó gyűjtemény. Ezek a novellák egy-egy külön történeten keresztül mesélnek el szemelvényeket egy egyszerre szürrealisztikus, mégis nagyon is mindennapinak ható Oroszországról.


A mű címe, hasonlóan a Poszt-hoz, szintén a fordítók helyzetfelismerését dicséri, ugyanis, bár az angol cím (Tales of The Motherland) is ad okot némi spekulációra, főleg ha ismerjük Glukhovszky munkásságát, a magyar változat azon nyomban mindenki számára érthető kontextusba helyezi a könyvet. Bár a Sci-fi elem első látásra a hétköznapi realitások ellen szólónak tűnik, azok nem egyszer metaforikus jelentőséggel bírnak, így világítva rá a történet mélyebb utalásaira. Vagyis a Sci-fi által nyújtott kód az amit feloldva eljuthatunk a rejtett valósághoz. Ilyen például a Szélcsend előtt című novella, melyben Oroszország hatalmas léggömböket helyez üzembe gazdasági célzattal melyek működési elve a következő:, ”A vitorlavászon-gigászok megteltek az áldásos nyugati széllel, megelevenedtek, felegyenesedtek, mint maga a térdéről felemelkedő ország, felfújódtak, mint valami óriási, büszke kullancsok.”…”A nyugati szél hatására a léggömbök belső falán folyamatosan pénzkondenzátum képződik. Természetes módon folyik lefelé, a tölcsér felé, amely pedig az ultra hajlékony bordázott csőbe vezet. Ezek a csövek egészen a földig húzódnak, ahol a pénzkondenzátum ultratágas tartályokban gyűlik össze. A kondenzátum ezekből változik át pénzkötegekké.”A hihetetlen nagy pénzösszegek Oroszországban koncentrálódása, és mindazon a kérdéskörön túl amit ez felvett, további értelmezési kontextust biztosít a novella lezárása, mely szerint a történet 2008 májusában játszódik… További remek példát szolgáltat erre a szimbólumrendszerre a Nem e világból való című novella, melynek alapjául az az elkerülhetetlen pusztulás áll, ami a Föld felé tartó ZX 716-os aszteroida és annak tágabb környezete számlájára lesz írható. Az elnök kiadja a parancsot, hogy indul az evakuáció. Azonban csupán a politikus és az egyházi réteg számára van menekvés, ugyanis nekik áll csak rendelkezésükre a technológia, lévén hogy alapból földönkívüliek. “- Az Istennek, ahogy azt mondani szokás, ami az istené, a császárnak, ami a császáré… - Há jól van bátyuska. Most már ugyan min osztozkodhatnánk? Bosszantó hogy így alakult… -Hát még nekünk!.. Hiszen éppen újra sikerült emberi módon megegyezni magukkal, éppen kezdtük elfelejteni a sérelmeinket…MIndazt, ami hetven év alatt felgyülemlett felgyülemlett. Éppen kezdett megszilárdulni a nyáj hite… -Hát még nekünk!(vágja rá a másik) Helyreállt az export… A szavazótábort újra megszelídítettük, mellesleg nem is került olyan sokba. Eh” A mű bővelkedik az ehhez hasonló sci-fi kódolásokban, Az utolsó történet azonban, amit mindenképpen ki kell emelni nem e szempontból érdemli meg a kitüntetett figyelmet. A novella, amely az Egy mindenkire címez viseli, ugyanis pontosan azt a kérdés veti fel kik, és milyenek az oroszok, legfőbb kérdése, hogy min alapulhat a hazaszeretetük? A történet főszereplője Goldovszkij, foglalkozását tekintve feltehetően orvos, aki különböző anatómiai plasztikákat készít. A mindenkori vezetés felkéri, hogy átlagon felüli kreatív tehetségét kamatoztatva találjon fel egy új nemzeti érzést. “Szóval tulajdonképpen ez lenne a feladata. Feltámasztani és modernizálni a hazafiságot. Szexepilt adni a Hazának. Meg kell határozni, mit jelent egyáltalán ez a fogalom az internet és a Global Village korában… A hírhedt “Pravoszlávia, önkényuralom, népiség” meghaladottá volt,“ Új őszinteség kell a hazaszeretetben.” Ez már önmagában egy komikus alaphelyzet, hiszen jellegénél fogba az őszinteség csak őszinteség, az új jelző itt egyértelműen hamisságot feltételez. Goldovszkij mindenesetre serény munkához is lát az új koncepció kidolgozásában, sorra véve igen sok, beszédes alkotóelemet. “Haza. Milyen a haza? Határtalan. Hőn szeretett. Bőkezű? Talán… Első vizuális asszociációk? Vörös lobogók, zárosztagok és ‘egy lépést se hátra’, Győzelem napi felvonulások… Valami miatt még búzamezők is. Nem, a búzamező nem frankó. Az ukrán Sárga-kék zászló jelképez sárga búzamezőt a kék ég alatt. Tehát a búza foglalt. Kár. Egy illatos cipó…” Végül az idő csak múlik, Goldovszkij pedig csak nem jut eredményre, így egyre idegesebben folytatja a további képzettársításokat “Palehi dobozka? Hohlomai népművészet? Balalajka? Tolsztoj? Jelszenyin? Egy vadász feljegyzései? Reggel a fenyvesben? Kohászat? Ipari nagyhatalom? Kőolaj? Szocsi-2014? Kurszki tankcsata? Borogyino? Afganisztán? Csuzima? A jobbágyság eltörlése? Transzszibériai express? Moszkvai metró?” Végül kénytelen levonni a következtetést. “Üresség. A nagy semmi. Mintha volna is Haza, meg nem is. Ha megpróbálod meghatározni, elkapni leszűrni a lényegét szétfoszlik, mint a reggeli álom.” A történet végül azzal zárul, hogy egy barátjával beszélgetve arra a megállapodásra jut, hogy nem csinál egyebet, mint hogy kiszínezi A tavasz 17 pillanata című filmet. Ez a film egy igen nagysikerű szovjet sorozat volt, 1945-ben játszódik, és egy szovjet tisztről szól, aki hosszú évekkel ezelőtt beépült az SS-be, és elvileg anno a KGB megrendelésére készítették. Akárcsak a léggömbös történetben, itt is külön élt ad a történetnek, hogy a filmet egyébként 2009-ben valóban kiszínezésre került… A mű a fentieken túl rengeteg kikacsintással rendelkezik, megemlít híres színészeket és színésznőket (Pugacsova, Andrej Malakov) megélt politikusokat mint Zsirikovszkyj vagy Csubajsz, említ hírhedt gulágokba vezető vasútvonalakat, több orosz lapot, vallási figurákat, politikai aktivistákat, forradalmárokat katonákat, és még megannyi mást kulturális és mindennapi elemet. Ezeket felderítése már önmagában egy különleges élmény, a történet szempontjából persze szerencsésebb, ha az ember már eleve tudja kiről- miről van szó, így az adott utalás, poén, párhuzam nyilvánvalóan ‘jobban ül’. De ezen ismeretek korlátozott tudatában, esetleg teljes hiányában is kifejezetten élvezetes lehet a mű ugyanis minden esetben csak hozzáadnak az eseményekhez, el sosem vesznek belőle. A történetek közben nem egyszer lehet igen jókat nevetni, és egyes novellák értelmezései meg is haladják a csupán Oroszországgal kontextust.


KÉT MEGHATÁROZÓ, KÖZÖS ELEM

A művek specifikus áttekintése után szeretnék még két olyan témakört kiemelni, amiket az orosz eszencia kutatása szempontjából fontosnak tartok. Ezek visszatérő elemei a műveknek, a szerző több irányból is megközelíti őket, új aspektusokat felvillantva. Ez a két témakör a birodalmi tudat, illetve a vezető kultusza, személyes legendája. Birodalmi Tudat A birodalmi tudat legérdekesebb módon számomra a METRÓ trilógiában jelent meg, és alapvetően a Kán nevű karakterhez köthető, illetve belőle vezethető le. E karakterrel Artyom az első kötet harmada környékén találkozik. Artyom és előző útitársával egy igen veszedelmes alagútrészlegben találják magukat, társa ott is marad, és ő maga is hasonló sorsra jutott volna, hacsak a közeli állomásról egy férfi meg nem hallja és érte nem megy. Ő volt Kán. Amikor Artyom magához tér és bemutatkoznak egymásnak a férfi tudtára adja, hogy ő Dzsingisz Kán utolsó megtestesülése.


Temüdzsin reinkarnációjának felbukkanása a moszkvai metróban elsőre elég furcsának hathat, azonban a történelmi- politikai kontextus nagyon szép mögöttes tartalmat tár fel. Oroszország geopolitikai, történelmi szerepéről és lehetőségeiről eltérő elképzelések léteznek a mindenkori orosz politikában. Ezek közé tartozik többek között az Európa és az európaiság felé forduló, a nyugatos modernizáció átvételét szorgalmazó nézet. Ez az az irányvonal akiknél Nagy Péter Oroszország modernizációja szempontjából egy pozitív kulcsszereplő, etalonként állva a további nyugat- és európaisodáshoz. Ezzel szemben áll az Eurazsianiszta irányvonal. Az ő elképzeléseik szerint a nyugatról és Európából átvett és átvenni próbált hagyományok rosszak, több kárt csinálnak mint hasznot. A helyett hogy Oroszország elköteleződik és kvázi vazallusi kapcsolatba kerül a nyugattal, sokkal inkább kellene koncentrálnia arra a geopolitikai realitásra, ami lehetővé teszi hogy egyesítse Eurázsiát. Ezzel párhuzamban elvetik Nagy Péter reformjai illetve személyének az orosz történelem szempontjából pozitív voltát. Ugyanakkor nem Nagy Péter személye az egyetlen olyan történelmi szereplő akiről különböző interpretációk élnek. Míg az Európa- és nyugat felé tekintők alapvetően egy negatív emlékként tekintenek mint Dzsingisz kán hódításaira, majd az azt követő tatár uralomra mondván hogy az visszavetette fejlődésüket, addig az eurázsianisták e történeteknek azt az interpretációját vallják, hogy Dzsingisz kán nyugati hódításai, illetve az ezen területek összessége, mely később az Arany Horda lett, igazából pont hogy az Orosz birodalmiság előfeltételeit teremtették meg. Ez az irányvonal Dzsingisz kán személyét is pozitívabban tünteti fel mint az előző, államférfiúi előnyeire, a bátorság valamint az igazságosság iránti tiszteletére alapozva, valamint kiemeli a mongol államigazgatás olyan vívmányait mely később az oroszok javára is vált. E eszmerendszer meghatározó alakjai voltak többek közt Nyikolaj Trubeckoj, illetve újabban Alekszandr Dugin. Az eurázsianiszta elmélet egyik lényege tehát, hogy csak úgy jöhet létre igazi orosz birodalom, amennyiben az egykori Dzsingisz Kán féle Birodalom méltó örököseként lép fel. E két versengő elmélet tudatában érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon Kán alakja a műben melyik Dzsingisz Kán interpretáció reinkarnációja, és így melyik (geo)politikai irányvonalat képviseli. Személyes kompetenciái: kvázi mentalista képességei, fizikai rátermettsége, a metró beható ismerete, tekintélyt parancsoló kiállása, és jövőbelátó képessége (ugyanis Artyom érkezéséről is tudott, már jóval azelőtt hogy veszélybe került volna az ominózus szakaszon) mindkét esetben hasznos eszközkészlet. Kán végül egy ideig elkíséri Artyomot, egy állomáson azonban elszakadnak egymástól és többé nem találkoznak. A Poszt egy másik megközelítés módot vezet fel, aminek középpontjában alapvetően a nosztalgikus múlt, illetve annak restaurációs szándéka áll. Addig ugyanis, amíg a hídon túlról nem érkezett senki, Moszkva sem igen szándékozott átkelni. Amint azonban megjelent az első túlélő Danyiil atya képében, a központ azonnal mozgósításba kezdett, és mindenfelé expedíciós csapatokat küldtek. Ennek az romantikus restaurációs érzületnek a posztra érkező expedíciós csapat vezetője nyújtja a tökéletes reprezentációt átkelésük előtti beszédében: “Tán azt hiszi, nyaralni indulunk? Én ezért az ügyért, a Hazáért bármelyik pillanatban kész vagyok meghalni… Vissza akarjuk szerezni hazánk mindazon földjeit, melyeket az előző hatalom nem tudott megtartani…Nagy volt az országunk, a föld egyik sarkától egészen a másikig ért! Mert azok akik létrehozták, nem féltek átmenni holmi hidakon, folyókon…Jog szerint a miénk arra minden föld.


Nagyapáink és ükapáink már a teljes árat kifizették…Mielőtt meghalnánk látni fogjuk hogy Hazánk feltápászkodik a térdéről.” Végül az Orosz Népellenes Mesék, Előtte és utána című novellája egy harmadik aspektusra világít rá, a hitre, hogy akkorák vagyunk, hogy mindegy mi történik a birodalom egyben marad, egyszerűen nincs ami megroppantsa. Illetve ezzel párhuzamosan arra, hogy akkora az ország, hogy nem is tudni mi történik benne… A történet egy ‘az isten háta mögötti’ jelző minden paraméterének megfelelő falucskában játszódik, ahol a lakosság egy része, nem lévén más opciója, háztáji termesztésbe kezdte, az megtermelt árukat egymással cserélgetik a nyugdíjuk érkeztéig. Egy nap azonban egy kisebb földrengés rázza meg a falut de ahogy a könyv fogalmaz, ez a korábbi hihetetlenül meleg augusztussal, illetve a szomszédos falut fenyegető erdőtűzzel összehasonlítva semmiség volt. A nyugdíj azonban elkezd késni, és bár megszokott jelenség a két hónapnyi késés a jelen elmaradás, már kezdi ezt is meghaladni. A faluban ‘elment’ továbbá a televízió is, de mivel ez csak egy öregasszonynak volt a faluban ez sem keltett túl nagy feltűnést. Egyszer csak megjelent a horizonton a postás, aki elhozta a hírt, háború van! A szokásos újságjuk (és nyugdíjuk) helyett a falubeliek most frontjelentéseket kaptak, melyek tanúsága szerint az atomháború már több mint egy hónapja kitört az államok pedig, akiket elért, már rég felbomlottak. Szereplőgárdánk kissé megütközve próbálja felmérni a helyzetet találgatva mi következik most. Egyikőjük a nyugdíj miatt aggódik, másikuk realizálja, hogy akkor mától a hitelt sem kell fizetni. Csak egyikőjük teszi fel a kérdést barátnőjének hogy most hogyan tovább, amire válaszul elhangzik a novella kvinteszenciáját képező egysoros “Ugyanúgy, ahogyan eddig éltünk… Mi változott?”


Vezéri kultusz és legenda

A mindenkori vezér jellemének, ideológiájának, a társadalom mit egész- illetve mint egyes emberek hozzá való viszonyulása az egyik legszerteágazóbb szála a műveken átívelő kapcsolatoknak. Ez persze nem meglepő, hiszen legyen szó éppen Leninről vagy Sztálinról, a METRÓ mindenek felett álló uráról, Besszolovról, a FUTU.RE két rivális ideológiai pártjának vezetőjéről, a Poszt helyőrségét vezető Griffről, vagy az Orosz Népellenes Mesék Nemzeti Vezetőjéről mind-mind rendelkeznek saját, egyedi karakterükkel, mégis van néhány olyan dolog, ami néhányukra univerzálisan jellemző. Az egyik ilyen univerzális, mégis különböző képet mutató elem a hatalomhoz való viszonyuk. Ha a hatalom mennyiségét és milyenségét vizsgáljuk, azt látjuk A METRÓ Besszolova ebben tekintetben teljes mértékben tejhatalommal rendelkezik. Nemcsak hogy fizikailag uralja a rendszert, amivel sakkban is tartja a népet, az Artyommal való párbeszéde és a metróbeli kontextus arra enged következtetni, hogy az igazság fölött is hatalma van, két szempontból is. Egyrészt az alternatív igazságok egy meghatározó részét ők maguk generálják a metróban elhintett mendemondákkal és legendákkal, másrészt, még ha az igazság ki ki is derül, ahogy azt Artyom nem egyszer nyilvánosságra hozta, a rendszer struktúrájából adódóan ennek nincs igazán következménye. A FUTU.RE kapcsán a karizmára helyeződik a hangsúly az egyik oldalon, míg a másikon a hatalommal való fizikai visszaélés és dezinformáció. Az Orosz Népellenes Mesék-ben három fő irányvonal figyelhető meg. Egyfelől van a Nemzeti Vezető. Ő az abszolút ideáltipikus legenda, szentként jelenik meg a nők álmainkban, szeplőtelen fogantatásba víve őket (A jelenés), róla készülnek a nagy portrék (A rituálé). Ő az, aki személy szerint válogatja ki a klientúrát, akik már kezdetben annyira rettegnek tőle, hogy gyermek emlékeikről is hazudnak (Sorozás). Végül ő az aki addig áll amíg a KGB áll, maga is állni fog (Amíg áll).


Ő a mű végén a nagy szobor, ami ugyan végül is megtörik. A legenda mögött, talán pont az bújik meg, akit az elnök reprezentál. Az elnök ugyanis már egy emberibb figura, hatalma továbbra is kimagasló, azonban korántsem tökéletes, rendelkezik emberi vonásokkal. Az elnök az, ki szívbemarkoló beszédet tart a föld elhagyása előtt (Nem e világból való), ő a nemtörődöm főnök, aki a saját emberei nevét se tudja és folyton keveri, vagy éppen az eltévedt reformer, akit az Államtanácsnak helyes útra kell térítenie (Áldozat). Meglehet tehát hogy a Nemzeti Vezető - Elnök kettőse jeleníti meg egyazon érme emberi és emberfeletti oldalát. A hatalom harmadik, származékos birtokosai az oligarchák. Számos történet szereplői ők Az Orosz Népellenes Mesék gyűjteményében. Közös bennük, hogy bár saját területükön belül tejhatalommal rendelkeznek, egymással versengenek (A lift), vagy éppen baráti alapon váltógazdaságban töltenek be állami szintű intézményeket (Néha visszatérnek), tökéletesen rettegnek a telefon túloldaláról érkező esetleges felsőbb hívástól. Ennek kifejeződéseként több történetben is a telefon mellé tesznek valami áldozatot, ezzel is próbálva biztosítani hogy az meg ne szólaljon… A Poszt főnöke valahol átmenetet képez az oligarchák és a felsőbb vezető között, hiszen bár valamelyest törődik az őrposzt lakóival, illetve eltökélt hivatását tekintetében is, a poszt lakói mégis fellázadnak egy ponton túl ellene. Mindemellett bár a moszkvai telefonösszeköttetésük kétirányú, hiába telefonál többször is, valós beleszólása nincs az ügyeikbe.


Összefoglaló

Cikkemben arra kerestem a választ mennyiben lehetséges kortárs Science Fiction írók műveiben saját jelenkori társadalmunkra vonatkozó megfigyeléseket, ezen felül történelmi, kulturális és politikai utalásokat feltárni. Vizsgálódásom tárgyául Dmitry Glukhovszky disztópikus műveit választottam, és arra a következtetésre jutottam hogy igen sok, mint a jelen mint a múlt társadalmát érintő elemet lehet felfedezni. A kutatás fókuszpontjában az általam orosz eszenciának titulált elemek álltak, amik magában hordozzák az orosz mentalitást, kultúrát, hitvilágot és minden olyan küldő tényezőt ami erre hatással van. Bár az elemzés során rengeteg egyértelműen a Szovjetunióra vagy a jelenkor Oroszországára vonatkozó elemet találtam, és még ennél is több kulturális mozaikdarabot, a jelen szinten ezekből nem lehetséges egyértelmű képet formálni, persze kérdéses egyáltalán lehet-e valaha is teljeértékű kulturális genomtérképet kapni. Minden esetre úgy vélem igen sok érdekes relációt sikerült feltárni, melyek közül személy szerint a legdominánsabbnak az Orosz Birodalmi tudatot mondanám. A létfilozófiai kérdésekre adott válaszok jelen állás szerint nem eldönthetőek mennyiben tartalmaznak sajátos nemzeti színezetet, minden esetre. A sokszor tömény, zord, sok esetben rideg magatartásai a szereplőknek ugyan mutathatnak némi egybeesést az oroszokról kialakult sztereotípiák egy részével, de ez még egyáltalán nem jelenti helytállóságát, és az is kérdéses, a szerző mennyire szándékosan alkotta így meg Karaktereit. Összességében a kutatás nagyon izgalmas volt, főleg az Orosz Népellenes Mesék tengernyi utalásának felkutatása és úgy vélem nagy potenciál van a kutatás további folytatásában. Számomra a legnagyobb hatása az lett a kutatásnak, hogy már tudatosan keresem az orosz műveket, és ha esetleg az olvasóban is hasonló kedv gyúl a cikk végeztével, akár valamelyik fent említett könyv iránt, a cikk keletkezése már sikert ért el.

Felhasznált irodalom:

Dmitry Glukhovszky, METRÓ a Trilógia, Európa Könyvkiadó, 2020.

Dmitry Glukhovszky, Poszt, Helikon Kiadó, 2019.

Dmitry Glukhovszky, Orosz Népellenes mesék, Helikon Kiadó, 2019.

Dmitry Glukhovszky, FUTU.RE, Európa Könyvkiadó, 2019.

Dmitry Glukhovszky interjú: https://www.youtube.com/watch?v=Ghwtqm6yIME

Hugó Gernsback : https://www.britannica.com/biography/Hugo-Gernsback

Joseph Campbell - Bill Moyers, A Mítosz Hatalma, Helikon Kiadó 2019

Legjobb orosz Sci-fi írók: https://www.rbth.com/arts/332685-best-soviet-sci-fi-writers

Nyikolaj Szergejevics Trubeckoj, Dzsingisz Kán Hagyatéka, Attraktor kiadó, 2011.

Sci-fi definíció: https://www.britannica.com/art/science-fiction

Szilágyi István, Az Orosz Geopolitikai Gondolkodás. Áttekintés, Geopolitikai Szemle 1. évfolyam 2019/1. pp. 9-39