Keresés

Orosz sci-fi, orosz lélek? - Dmitry Glukhovsky disztópikus világai

Papp Gábor László



Írásomban arra keresem a választ, milyen kulturális, társadalmi, történelmi és politikai elemek fedezhetőek fel egy kortárs science fiction író munkáiban, ezáltal segítve, kiegészítve, esetleg teljesen új elemeket szolgáltatva ahhoz, amit eddig Oroszországról és az orosz népről hiszünk vagy tudunk.


A science fiction egy olyan, mára igen széles médiapalettát átfogó, a szórakoztatóipar oszlopos tagjának számító stílusfajta, mely a tudomány fejlődésével és ezen fejlődés jövőre gyakorolt hatásával foglalkozik. Önálló stíluságként való létrejöttében nagy szerepet játszott egy Hugo Gernsback, egy amerikai származású feltaláló, író, laptulajdonos. Ha holnap az olvasó arra adná a fejét (esetleg éppen ezen írásnak köszönhetően), hogy ellátogasson kedvenc könyvesboltjába a Scifi részleg feltérképezése céljából, nagy valószínűséggel belefutna legalább egy olyan alkotásba, amelyen egy jól látható felirat arról tanúskodna, hogy az adott könyv HUGO díjban részesült. Ez a díj nem más, mint a Sci-fi közösség által nyújtott egyik legnagyobb elismerés, melyet a stílus megalapításában elévülhetetlen munkásságának elismeréseként a fentebb említett úriemberről neveztek el.


Az orosz sci-fik mindig is népszerűek voltak, ami nem meglepő annak figyelembe vételével, hogy már a hozzánk eljutó első szovjet történetek előtt kibontakozásnak indult ez az irány. Híres szerzők közé tartozik - természetesen a teljesség igénye nélkül - például, Ivan Yefremov, Borisz és Arkagyij Sztrugackij, akárcsak az általam választott Dmitry Glukhovsky, aki egy olyan szerző, híressé válását pedig elsősorban a METRÓ 2033 című művével vívta ki.


Az orosz sci-fik egyes művei azon túlmenően, hogy bővítették a stíluság globális repertoárját, hozzájárulva ezzel párhuzamosan a vonatkozó szubkultúra bővüléséhez, egyes művei, mint például a Sztrugackij testvérek Piknik az árokparton-ja (1972) kultikus művé avanzsált. Ez a gyakorlatban nemcsak azt jelenti, hogy meghatározó alapműnek tekintik mint egy ‘bevezetés a …. kezdetű tankönyvet’, hanem megjelenése óta egy teljes ‘univerzum’ alakult ki körülötte, amiben a mai napig megjelenő könyvek mellett találhatóak videó játékok, filmek, a rajongók pedig mind a mai napig élénk eszmecserét folytatnak a mű(vek) különböző elemeiről. Bár a könyvek közül csupán az elsőt írták a fivérek, a soron következőknek azonban mind a mai napig szigorú feltételeknek kell megfelelniük, amennyiben a STALKER univerzum részévé kívánnak válni, ide bekerülni pedig nagy dicsőséggel járó elismerésnek számít. Az általam választott szerző egyik műve a METRO 2033 hasonló ívet jár be. Kezdetben kibővült trilógiává, megindítva ezzel az univerzummá növekedést, majd kiadásra kerültek a különböző írók által jegyzett, az univerzum már bővítés célzó regények, és akárcsak a STALKER esetében, itt is megjelentek a számítógépes játékok.

Bár a METRO 2033 ‘csak’ 2005-ben jelent meg, míg a Piknik a már említett 1972-es évben, sokan már most legalább akkora, ha nem nagyobb ’kultikus könyvként‘ aposztrofálják.

Mielőtt azonban rátérnék a METRÓ Trilógia és a többi mű elemzésére, röviden felvázolom a stílust amiben íródtak, illetve az elemzés módszertani megfontolásait.


A science fiction mellett további, mondhatni alkategóriaként jelenik meg a disztópia, mint olyan stíluselem, mely igen meghatározó Glukhovszky munkásságában. A disztópia mint fogalom az utópiák ellentétét jelenti. Ez utóbbiak olyan egyelőre nem létező helyeket jelölnek, ahol az élet tökéletes, az emberek számára nehézséget, illetve szenvedést okozó dolgok hiányoznak, a társadalom pedig mint lokális, mint globális szinten békében és harmóniában él. Az utópiák tehát idealisztikus jövőképek. Ennek a kellemes jövőképnek szolgáltatják a disztópiák a tökéletes ellentétét. A disztópikus művekben az emberiség egyre komolyabb és megterhelőbb kihívásokkal néz szembe, adott esetben egy nemrég elszenvedett kataklizma után próbál jobb esetben talpra állni, rosszabb esetben túlélni. Az élet egyre kilátástalanabbá válik, a békét felváltja az egymással szembeni fokozott harc, a harmóniát a különböző extrémitások, melyek szélsőséges esetben a végletekig vannak fokozva. A disztópia, mint stíluselem kimondottan jól rezonál a science fictionnel. Ennek egyik fő oka az lehet, hogy a technológiai és ipari fejlődés jövőre vonatkozó negatív hatásait, mind a társadalom, mind a természettudományok körében kimagasló érdeklődés övezi, valamint a kérdéskör a mindenkori közbeszédnek szintén meghatározó tárgyát képezi. Ebből pedig az következik, hogy a disztópikus művek egy, már a széles embertömegek számára ismerős narratívába tudnak belesimulni. Természetesen a mindenkori fizikai illetve környezeti tér drasztikus megváltozása nem kötelező eleme a műfajnak. Orwell 1984-ét például nem az atomháború teszi disztópiává, hanem az a hihetetlenül extrém társadalmi totalitás, ami minden áron maga alá akar gyűrni és függetleníteni próbál minden emberi valódtól. Mindezt pedig csak tovább erősíti az a politikai kontextus, amivel a szerző a kommunizmushoz csatolja a művet, felállítva ezzel egy olyan narratívát, amiben nagyon sok ember a jövőjét közvetlenül érintő fenyegetésként interpretálhatta 1984 disztópiáját.


Az orosz sci-fi bemutatása kapcsán két versengő módszertani elképzelésem volt, mindkettő egyaránt rendelkezett előnyökkel és hátrányokkal. Az első elképzelés szerint egy holisztikus, horizontális megközelítést alkalmaztam volna, melynek során több híres orosz író művét olvastam volna el, és próbáltam volna közöttük olyan hasonlóságokat keresni, amelyek túlmutatnak a műfaj zsánerein és közelebbi hozzáférést engednek ahhoz, amit most nevezzünk ‘orosz esszenciának’ szándékosan kicsit ködös, de mégis jelentőségteljes utalásként. Ennek az irányvonalnak pozitívumát képezi, hogy feltehetőleg egy elég heterogén elemekből álló halmazt eredményezett volna, ami adott esetben akár szélesebb körű hozzáférést is jelenthet a célként aposztrofált eszenciánk feltérképezéséhez. Mindezzel szemben hátrányként fogalmazódik meg, hogy bár a Sci-fi műfaja közel áll hozzám, azonban az orosz irányvonalat mindezidáig nem ismertem annyira behatóan hogy tudjam, melyek azok a ‘kötelező olvasmányok’ amiknek mindenképpen a kutatás korpuszát kellene hogy képezzék. A véletlenszerű választás pedig adott esetben pont a visszájaként sülhetett volna el, kaotikusságot és disszonanciát okozva, hiszen az elemek túlzott heterogenitása nem tette volna lehetővé a közöttük lévő kapcsolatok felfedezését. További nehézsége e megközelítésnek, hogy mint már említettem, egyes művek konkrét univerzumokkal rendelkeznek, így adott esetben megtévesztő vagy hiányos képet adhat csupán egy mű kiemelése. Ráadásul lehet hogy pont a folytatásokban rejlene az, amire a kutatás szempontjából szükség lenne. Végül, bár relatíve hamar felfedeztem a pályázati kiírást, mégis ekkora könyvmennyiség elolvasása és értelmezése úgy vélem több időt vett volna igénybe egy szűk hónapnál, ráadásul már ennek a puszta mennyiségnek a számbeli meghatározása is fontos dilemmaként merülhetett volna fel, további módszertani kérdéseket hozva magával.


E horizontális megközelítéssel szemben merült fel a vertikális, mélységi irányvonal, melynek fő mozgatórugója, hogy csak egy íróra koncentrál. Ennek szintén megvannak a maga nehézségei, hiszen a műfaji hasonlóságon túl a szerző esetleges saját, fő stílusjegye még homogénebbé teheti a szövegeket mint tartalmuk, mint esetleges hátsó mondanivalójuk szemszögéből. Továbbá, ahogy az előző elképzelésnél felmerülhetett a túlzott heterogenitás és a vele járó nehézségek, itt éppen úgy merülhet fel a túl kevés, illetve túl hasonló elemeké, vagyis a túlzott homogenitás veszélye. Ez természetesen önmagában nem jelenti a művek mondanivalójának irrelevanciáját, sőt a nehézséget pont az vetheti fel, hogyan nem derül ki, hogyan viszonyul az adott megállapítás más meghatározó elemekhez. Ennek szemléltetésére álljon itt egy példa: Tegyük fel hogy van 3 könyvünk. Ha egy politikai rendszerre mind a háromban azt mondják hogy rossz, azonban ezt minden egyes könyvben ugyan az a társadalmi csoport artikulálja, és az e csoport által felhozott érvek is ugyan arra a két tényezőre támaszkodnak, akkor függetlenül attól hogy a megállapítás igaz-e, nem jutunk közelebb sem ahhoz, mit gondol az adott rendszerről a társadalom többi csoportja, sem ahhoz, milyen további elemei lehetnek az adott rendszer szélesebb körű kritikájának, az esetleges támogatókról pedig semmi sem derül ki. Végül ezzel összefüggésben felmerülhet annak a veszélye, hogy az adott író saját ‘hitvallása’ túlságosan dominálja a művet, létrehozva ezzel az elemek már említett homogenitását.


Mindemellett természetesen ennek a módszertani megközelítésnek is megvannak az előnyei. Egyrészt mivel Glukhovszkinek eddig nyolc könyve jelent meg magyarul, ebből hat elolvasása és értelmezése elég jó esélyt kínál arra, hogy az író fő elképzeléseit felfedezzük, és hat mű (melyek között szerepel a már említett trilógia, mint legismertebb műve) már jó esélyt nyújt arra is hogy az elemek széleskörű kapcsolódására bukkanjak. Továbbá azzal, hogy az ő szemszögéből egyes témákat mélyen tanulmányozok, ezzel alapot adhatok további kutatásoknak. További előnyként szól e megközelítés mellett, hogy a művek deklaráltan társadalmi-politikai kritikaként is szolgálnak, ez egyrészt kiderül az Orosz Népellenes Mesék már puszta címéből, illetve fedőlapjának hátsó leírásából, valamint a szerző is megerősíti interjúk alkalmával. Mindezen túl tekintettel arra hogy kortárs író, fenn áll a lehetősége, hogy a történelmi megközelítés mellett vagy helyett aktuális látleletet is biztosíthat számunkra az orosz kultúráról és társadalomról, amik pedig elválaszthatatlanok az orosz mentalitástól, lelkülettől, egyszóval mindattól amire én az eszencia jelzőt használom keretfogalomként. Végezetül, tekintve hogy e cikk a művek egy bizonyos téma téma szerinti kontextualizált bemutatása mellett egy olvasásélmény is, személyes kedvet, motivációt is hajtóerőt biztosított az a tény, az olvasás alatt és a művek feldolgozása során egyaránt, hogy Glukhovszky-t, és főleg a Metrót már többen is ajánlották számomra.


A fentiekkel összefüggésben egy pillanatig se gondolom vagy állítom azt, hogy mindazok az esszenciális elemek amiket sikerült (reményeim szerint) feltárnom, totálisak vagy uralkodó nézőpontok lennének. Mindazonáltal a szerző gondolatvilága, meglátásai és az ezek nyomán manifesztálódó művei igen szerteágazó képet mutatnak, és ez a kép koránt sem csupán az oroszokról szól. A könyvei tehát mint önmagukban, mint más művekkel egybevetve úgy vélem hasznos következtetésekre és összefüggésekre juttathatnak. A következőkben ennek a szerteágazó képnek szeretném az általam legmeghatározóbbnak vélt elemeit bemutatni, először egyes művekben külön-külön, majd különálló egységekként bemutatva azokat a további szálakat, amelyek központi elemként átszőtték az összes alkotást.


METRÓ Trilógia (METRÓ 2033, METRÓ 2034, METRÓ 2035)

A történet a moszkvai metróban játszódik, ahova is egy világméretű kataklizmát követően kényszerült az orosz nép megmaradt része. A metró mélyén az alagútrendszerekben ez a megmaradt pár tízezres tömeg az egyes metróvonalak mentén különböző ideológiák mentén mikrontársadalmakba szerveződött, így próbálva minél nagyobb eséllyel biztosítani saját fennmaradását. A mű főszereplője Artyom, egy 20-as évei elején járó fiú, aki a VDNH nevű, a metró központjától távol eső állomáson él. Ez az állomás azonban két jellegzetességének köszönhetően mégis a metró egyik legismertebbike. Ezek közül az első, hogy a náluk termesztett gombából (a metró egész területén termesztenek elszórtan gombát, ami a fő tápanyagforrásnak minősül a Metró világában) készül egy metrószerte exportált, nagy becsben álló ital, a tea. A második pedig az a ‘feketéknek’ nevezett mutáns veszedelem, mely a felszínről les a metró kollektív lakosságára, a VDNH pedig afféle védőbástyaként tartja őket vissza. A feketékkel való küzdelem fogja meghatározni a trilógia első kötetének fő cselekményszálát, ugyanis hamar világossá válik, hogy a mutánsok áttörése csupán idő kérdése, és mivel a történet kezdetén a fenyegetésről a metró többi részének nincs tudomása, az ezt a fenyegetést leghamarabb felismerő rejtélyes idegen (Hunter), megbízza Artyomot, hogy menjen el a központba, számoljon be a fenyegetésről és kérjen erősítést, amíg ő előre megy a mutánsok területére, stratégiai szempontból meghatározó információkat szerezni róluk. Főhősünk útra kel, az olvasó pedig vele párhuzamosan fedezi fel a metró posztapokaliptikus világát.


E világ felépítése pedig grandiózus. Bár a mű szinte teljes egészében a felszín alatt játszódik, ráadásul számos különböző - hol naturalista, hol filozófiai vagy éppen mitikus - megközelítésből tárgyalja a szűk alagutak és a teljes sötétség párosát, mint a metrót fundamentális sajátosságát, egy pillanatra se éreztem hogy a METRO világa szűk lenne. Ez feltehetőleg azzal magyarázható, hogy Artyom egyrészt a történet folyamán egyes kivételes eseteket leszámítva két lábon, nemegyszer sebesülten vagy egyéb okból hátráltatva kényszerül haladni. Másrész a metró társadalomszerkezete a metróvonalak szerteágazóságával párhuzamos mértékű diverziót mutat.


Olyan mikrontársadalmak tartoznak ide, mint például a kommunista eszméket vallóké, akik nem véletlenül a Vörös Vonal nevű metróvonalon rendezkedtek be. A tőlük különutas politikát valló trockisták, egy nagyon szép fizikai párhuzam keretében egy másik, a Vörös Vonalról leágazó oldalvonalon helyezkednek el. Megtalálható továbbá a fasisztoid eszméket támogatók tömörülése Negyedik Birodalom néven, mely alapvetően három metróállomás erős szövetsége, illetve a Gyűrű állomásainak közössége, ismertebb nevén Hanza. Ez utóbbi szövetség első neve különleges fizikai megjelenésére utal, ugyanis e szövetséget az egyetlen kör alakú metróvonalon lévő állomások alkotják. A körgyűrű minden állomása ugyanakkor megállója saját lineáris metróvonalának is, ezáltal egyedülálló stratégiai hálózatrendszert eredményezve a vonalnak. Ennek ‘geopolitikai’ előnyeire utal a második nevük, mivel ennek a vonalnak monopol helyzete van a metróban folyó kereskedelem felett. Végezetül a negyedik legmeghatározóbb társadalmat alkotja a metró ‘szívében' elhelyezkedő Polisz, ahol az értelmiségi és a katonai elit uralkodik egymást váltogatva. Találhatóak még a nagy egységeken kívül kisebb, egy-egy szomszédos állomás szövetségét képező entitások mint például az Arbat Konföderáció vagy a Szevasztopolszkajai Birodalom, akik valamilyen lokális stratégiai előnyüknek köszönhetik erősségüket. Végezetül érdemes megemlíteni a Nagy Féreg kultuszában hívőket tömörítő állomásokat, akik egyfajta vallási szektaként működnek.


Összefoglalva tehát azt lehet mondani hogy míg a lassú, hosszantartó haladás a metró nagyságának érzetét kelti az időbeliség torzításának segítségével, addig a szerteágazó társadalmi struktúrák a fizikai térszerűség nagyságát keltik. Ezt tovább fokozzák az e társadalmak között kialakult interakciók, melyeknek természetesen Artyom mindig a szereplőjévé válik, ezáltal biztosítva a történetnek folyamatos izgalmat. A METRÓ tehát mint fizikai, mint időbeliség vonatkozásában a grandiózusság látszatát kelti.


E nagyság érzetét tovább erősítik az olyan történetvezetési megoldások, mint például a felszínen történt események információjának izgalmas csepegtetése: A mű lassan, több tíz oldalanként ad egy-egy homályos utalást, ezzel folyamatosan kerekítve ki a kataklizma körülményeit. “Túlságosan is elevenen emlékezett még mostohaapja minapi történeteire a felszínt megjárt emberekről, arról, hogy utána sokáig betegeskedtek, és hogy milyen szörnyűségeket lehetett látni ott fent.” Továbbá, “Valaha régen az állomás fölött egy nagy piac volt. Nem kevés kereskedő volt azok között, akik akkor le tudtak érni a metróba és megmenekültek.” További nagyszerű reprezentálására a könyv nagyságának és mélységének, hogyan bánik az egyes oldal és mellékszálakkal, melyeket adott esetben több száz oldal múlva köt össze, vagy emel ki fő szállá.


Végül az utolsó olyan elem, ami a grandiózusságot remekül szemlélteti és számomra a legmeggyőzőbben és leghangulatosabban teremtette meg a posztapokaliptikus hangulatot, az nem más, mint az AK47-es gépkarabélyba való 7.62-es töltények és azok központi szerepe a műben. A METRÓ világában ugyanis a pénz szerepét átvették a töltények. Bármihez szeretne az ember hozzájutni, azért tölténnyel kell fizetnie. Az egyszerűbb és hétköznapibb dolgok pár töltényes tételek, míg a nagyobb, stratégiai jellegű termékek, illetve az egyes társadalmak határain való átkelés ára már súlyos tárakban mérhető, a korrupcióról nem is beszélve. Ráadásul egyes esetekben az adott helyzettel való visszaélés vagy elkeseredettség súlyoson megdobhatja vagy éppen lecsökkentheti a töltények már így is jobbára ad-hoc, eseti árfolyamát… Mindamellett hogy a töltények ily módon való szerepeltetésével Glukhovszky beemeli a Metró világágba az orosz (hadi)ipar egyik legismertebb, mára már globális szub- és popkultúra elemmé vált terméket, egy remek kettős szimbólumát nyújtja a disztópia reprezentálásának. Hiszen míg egyrészt jelen társadalmunk egyik legmeghatározóbb, mindent átszövő eleme veszíti el teljes funkcióját, a letűnt kor rubelje pedig csupán cigarettapapírként funkcionál - ahogy ez vissza-visszatérő képként megjelenik egyébként a METRÓ mellett a Poszt-ban és a FUTU.RE-ban - addig a pénz helyének töltények általi átvétele a túlélés szupremáciáját hivatott kifejezni. Mindez a következőképpen fejeződik ki a műben: “Bágyadtan fénylő, hegyes végű, Kalasnyikovba való lőszerrel fizettek itt mindenért, melyek valamikor a legnépszerűbb és legelterjedtebb fegyverek voltak a földön. Tíz deka tea - öt töltény, egy rúd kolbász - tizenöt töltény, egy üveg kisüsti - húsz töltény. … Egy töltény egy halál. Valakinek az elvett élete. Tíz deka tea - öt emberélet. Egy rúd kolbász? Tessék parancsolni, egyáltalán nem drága, mindössze tizenöt élet. … Ennek a piacnak a napi forgalma kitehette a metró egész lélekszámát."


Bár a fent említett elemek kétségkívül alátámasztják a Metró nagyságát, önmagukban mégsem elégségesek ahhoz, hogy kultikus könyvvé váljon. Ehhez egy olyan tulajdonsága vezet, mely jelen írásban is elemzésének központi magvát biztosítja. Ez nem más, mint a ű több szintű értelmezésesének lehetősége.


A METRÓ ugyanis egy olyan epikus mű, melynek akár első kötetét önmagában, akár az egész trilógiát vizsgálva azt láthatjuk, hogy legalább három, jóllehet egymástól nem teljes mértékben elválasztható szinten lehet interpretálni a cselekményt, és ez az, ami igazán lehengerlő alkotássá teszi. A mű ugyanis egyrészt egy fizikai utazás, ezen felül egy történelmi, politikai és ideológiai elemekkel átszőtt eszmei utazás, végül egy mentális és filozófiai elemekkel operáló lelki utazás. Ezen értelmezések fontos eleme, hogy Artyom az útja során több, váltakozó időtartamig mellette maradó társra talál majd, akik mellett természetesen ellenfelek is akadnak majd bőven. E szereplőgárda egyes személyeinek sorsa, illetve egymással és a METRÓ világával való interakciójuk pedig segítséget nyújt a különböző szinteken való vizsgálódásokban.