Keresés

Oroszország megértése II.

Ujvári Ferenc, Oroszország-pályázatunk nyertese



...avagy a szálak mozgatórugója évezredes látótérben


Az állam terjeszkedési üteme szédületes: 13. század közepén 15.000, a 15. század közepén 430.000, 1533-ban már 2,8 millió négyzetkilométer. A IV. Ivánt követő ún. zavaros időszak is rávilágít arra, hogy a területileg megnövekedett állam belső szerkezetileg milyen gyenge lábakon áll, a modernizáció elkerülhetetlen, amely csak abból a nyugati irányból jöhet, amelyet ők mélységesen megvetnek, mert ott az ő magasztos eszméikhez, tisztaságukhoz képest a romlottságot és az igazi kereszténység megcsúfolását, elárulását látják. A nyugati hatást szükséges rosszként fogják fel, az onnan érkezőket igyekeznek minél jobban elzárni. Zárt negyedeket létrehozni nekik, hogy ne tudjanak érintkezni velük, nehogy erkölcsileg, szellemileg a romlásba vigyék őket. Ezáltal az amúgy is merev látásmódjuk velük együtt még zárkózottabbá válik és kerékkötője lesz sok esetben a felülről jövő modernizációs kísérleteknek, amelyek csak nagyon nehezen és lassan hoznak majd eredményt. Tartósságuk is erősen megkérdőjelezhető, inkább időleges fellángolások összességében. A vezetők utódjai közül sem mindenki tud felnőni a feladathoz különböző okoknál fogva. A zűrzavart, a káoszt és az idegen uralom alákerülést mindig is egyfajta büntetésként fogták fel az orosz társadalomban, hasonlóan mikor a Bibliában is a kiválasztott nép letért az Isten által kijelölt útról, sikertelenség jellemezte őket és (sors)csapások sorozatát kellett elszenvedniük.


A megoldás pedig nem lehet más, mint az orosz erkölcs javítása, azonban kizárólag pravoszláv alapokon állva. Ezen javítás pedig nem lehet más, mint az európaizálás, de az elsődleges továbbra is az orosz társadalom hagyományőrzése, az orosz ízlésvilág, ehhez kell igazodni. A nyugati és északi irányú háborúkkal, hódításokkal viszont a hivatalosan is nem kívánatosnak tartott „nyugatias eszmeiség” is megjelenik a határokon belül és különböző formában teret ölt. Egyházi téren például hitviták, görögkatolikus felfogás, irányzat megjelenése a hódításokkal megszerzett nyugati területeken. A felfordulást, belső, külső háborúkat hozó ún. zavaros időszak lezárása után Mihail Romanov vezetésével hatalomra kerülő Romanov dinasztia tagjai idővel felismerik a 17. század végén mutatkozó külpolitikai eredménytelenség hatására, hogy a kibontakozó és 18. századtól egyre jobban kiteljesedő nemzetközi versenyben helytállni és a megkezdett területnövelő politikát folytatni érdemi reformok és megújulás nélkül nem lehet. Oroszországtól nyugatra ekkortájt az abszolutizmusok korát élik a térség vezető hatalmainak számító országok, amely hatalomfelfogás jegyében I. (Nagy) Péter (1682-1721) uralkodása alatt egy igazi birodalom alapjait rakja le, nyugati utazásai, tanulmányai, tapasztalatai alapján. 1721-ben Oroszországot „átnevezi” Orosz Birodalommá és az uralkodót innentől fogva a császári cím („egész Oroszország császára titulus”) illette meg. A modernizációs törekvéseiben legfőbb támasza az általa kialakított és formált államapparátus és a hadsereg volt. A társadalomban nem mindig találtak megértésre reformjai és lázadások törtek ki, amelyekkel kegyetlenül leszámolt. Uralkodása alatt Oroszország kijutott a Balti-tengerre. A modernizációs törekvések felülről történő, uralkodó általi keresztülvitele az addig is jelenlévő felfogást, hogy a cárok Isten akaratából uralkodnak és a nekik való engedelmesség vallási kötelezettség, megtöltötte az abszolutizmus elemeivel az addig is jelenlévő cezaropapista szemléletmód olyan paternalista változatát, amelyben majd a „jó cár atyuska” mindent elintéz az emberek javáért, mert ő tudja igazán, hogy mi a jó az embereknek, akiknek semmi más dolguk nincs, csak várni a felülről jövő „áldást”, aminek kötelező alávetniük magukat. Nagy Péter esetében ilyen volt pl. amikor nemesség számára kötelezővé tette az oktatást, és megtiltotta, hogy valaki az alapképesítések elsajátítása nélkül nősüljön, vagy amikor 1721-ben felszámolta a moszkvai pátriarkátust, és az ortodox egyházat a Szent Szinódus irányítása alá vonta; ezzel szemben pedig az uralkodó által kinevezett világi hivatalnoknak, a főügyésznek vétójoga volt, ugyanakkor támogatta az olyan egyházi személyeket, mint Feofan Prokopovics, Novgorod metropolitája, aki a cár abszolút hatalmáról prédikált. A birodalommá történő „átnevezésével” az ország hivatalosan is túljutott azon a politikán, amely a területszerzését az oroszok lakta területek egységbe olvasztásával és azt körülvevő területek védővonalként történő biztosításával indokolta.

A birodalommá válással már az imperium kialakítását célzó expanzív szakaszba lép a területszerzés, amely az eddig meglévő ideológiát egyfajta messianisztikus küldetéstudattal ruházza fel. Elsősorban ez a (távol) keleti és déli irányú hódításokra igaz, ahová a modernizációs szemléletmódot a „mindenek felett álló és erkölcsi tisztasággal bíró pravoszláv hit hozhatja meg. Nyugati és északi irányban a terjeszkedést a biztonságérzet növelése határozza meg: A támadások nyugat felől a német-lengyel alföld irányából érkeztek, így ott kell biztonsági védővonalat felhúzni, a modern történelem során pedig „baráti ütközőállamokat” létrehozni.


A területnövelő birodalomépítésbe a romantika korához tartozó ún. nemzeti ébredés, a nemzetállamok kialakulásának kora hoz újabb lökést, amikor minden náció elkezdi a maga gyökereit, illetve a másokhoz közös kapcsolódási pontokat keresni, felkutatni. Ez Oroszországot egyfajta „anya képpel”, Orosz(ország)anyácska vízióval kezdi felruházni és majd, mint a „szláv népek” mentora, patrónája próbál fellépni. A sikeres fellépésekhez azonban az ország imponáló területi és létszámbeli adottságai nem mindig elegendőek. A nyugat szemében merev nézőpontjával az állandóságot tudja képviselni, s ez, mint szövetséges elfogadható (Napóleoni háborúkat követő status quo garantálása), azonban egyes térségekben pl. a Fekete-tenger térségében egyeduralkodóként nem kívánatos (lásd. krími háború). Érdekérvényesítő képességét nagyban befolyásolja, hogy a Nagy Péter által megkezdett és nevével fémjelzett reformok folytatólagosságának üteme erősen kérdéses, mert az egymást követő uralkodók gyakran el-el maradoztak a mérföldkőnek tekinthető elődöktől, akár Nagy Pétertől, akár Nagy Katalintól és ez ország belső állapotán is mély nyomott hagyott:

adott volt területileg egy birodalomnak tekinthető ország, ennek megfelelő népességgel, nagy létszámú hadsereggel, viszont belülről útját kereső, erősen a feudális viszonyokban (szinte rabszolgasorsban lévő jobbágyság) leledző premodern képet sugároz, ahol a mezőgazdaság előtérben volt az iparhoz képest is.

A 19. század közepére az újabb modernizáció elkerülhetetlennek tűnt, azonban az alternatívák igazából nyugat-kelet dilemma mentén csoportosultak. Voltak a nyugatosok (ún. zapodnyikok), akik az európai fejlődést tartották követendőnek és a szlavofil egyház vezetőszerepét is támadták. Közülük kerültek ki pl. az ún. dekabristák, akik 1825-ben felkelést robbantottak ki, azonban a felkelést leverték. A megtorlást követően I. Miklós alatt pedig nem előremutató fejlődés, hanem inkább visszarendeződés, egyfajta konzerválódás volt kimutatható. A nyugatosok között idővel megjelennek a szocialista gondolatok is, amelyek nem pusztán csak a nyugati eszmék átvételét, hanem egyfajta társadalmi megújítást is szorgalmaznak, pl. a jobbágyrendszer megszüntetését célozzák. A nyugatosokkal szemben megjelenik a sajátos, az orosz eszmeiségen alapuló modernizációt hirdetők köre, akik szintén elismerik, hogy Oroszország megfáradt, beteg ország, amelyet újból vissza kell rakni a térképen is az őt megillető helyre. Ennek gyökerei az orosz falusi ember, a muzsik igazságkeresésében van, amelytől küldetéstudat alakul benne, az univerzalitás után szomjazik, hogy felrázza Európát, hiszen ott azokat az eszméket, melyek hajdan a modernizáció hajtóerői voltak megcsúfolták, elárulták. Az ott élők pedig vallásilag eretnekké váltak, miközben az orosz lélek erkölcsi és hitbéli tisztasága ezeket az eszméket megtisztítja, hiszen ők ezekért az eszmékért vállalták a szenvedést, abban a reményben, hogy az ő világuk is jobbá tehető. Ez viszont univerzálisan csak új világrend épülésével valósulhat meg, ami egy sajátos modernizáció lenne, hiszen a sötétségből lenne egy nagy ugrás a világosságra.


Ha ezt az orosz hagyománynak nevezhető gondolkodásmódot kivetítjük a 20. századbeli Oroszországra, illetve a Szovjetunióra, akkor szembetűnő, hogy csak az ideológiai célok változtak. Oroszország az eddig magára vett eszmerendszer mellé felvállalta egyfajta modernizációkísérletként a szocializmus, kommunizmus eszméjét, amelyet Szovjetunió néven a „szolgálatába” állított univerzális mértékű küldetéstudattal, mint „világmegváltást és jólétet” hozó eszmét, ideológiát megpróbált képviselni, elterjeszteni és sikerre vinni a világban és a „hagyományokhoz méltóan” - ha kéred, ha nem – felülről a népek, nemzetek nyakába varrni.


A leírtak alapján összegezve elmondható, hogy Oroszországot, az ottani emberek gondolkodásmódját megérteni pusztán európai léptékkel nem lehet, mert bármilyen Nyugatról érkező, a modernizációt szolgáló irányzat, csak az ott meglévő és kialakult gondolkodásmódba ágyazva nyer értelmet és hirdeti annak felsőbbségét a többivel szemben. Minden új eszmerendszer, irányzat, ideológia hozzáadott az „orosz hagyományokhoz” - ami mindig legalább két különböző irányból indult ki, formálódott, alakult eggyé - és így válhatott azzá, amit annak tartanak, neveznek. A fejlődés vitathatatlan, viszont csak önmagához képest jelentett nagyobb ugrást, mert saját maga szintjét a hit és erkölcs terén magának tulajdonított felsőbbrendűség miatt mindezidáig megugrani nem tudta, és így az általa „eszmeileg és erkölcsileg árulónak” vélt nyugati gondolkodásmódnak érdemi győztes alternatívát nem tudott nyújtani.

A győzelem helyett pedig a porba hullás, alászállás maradt, amelyet hosszas útkeresés követett ugyanazokkal a dilemmákkal, mint legalább kétszáz évvel ezelőtt.

A nyugati értékek átvételével beilleszkedni az európai államok közé, vagy tőlük csalódottan, akár ellenségesen is elfordulva, mint a kisember által adott reakció, amikor szembesül a hatalmat képviselő hivatali bürokrácia arroganciájával. Az elfordulást követő sértett, sebzett bezárkózásában felépít egy olyan víziót, amelynek alapjai a nemzeti romantikus ébredés korában megénekelt dicső múlthoz vezetnek vissza, így is igazolva az általuk képviselt szellemiség mindenekfelett állóságát az ő szűkebb – mint az orosz falu - és tágabb – az egykori birodalom területe - környezetében.




Felhasznált irodalom:

Font Márta: Oroszország, Ukrajna, Rusz (Budapest, 1998)

Font Mária, Krausz Tamás, Niederhauser Emil, Szvák Gyula : Oroszország története (Maecenas Budapest, 1997 )

Mihail Heller – Alexandr Nyekrics: Oroszország történte I-II. (Osiris, Budapest, 2003.)