Keresés

Oroszország megértése

Ujvári Ferenc, Oroszország-pályázatunk nyertese



...avagy a szálak mozgatórugója évezredes látótérben


Amint azt a cím is mutatja, esszémben bemutatom Oroszország kontinensnyi méretű, két kontinensen is – Európa és Ázsia – elterülő állam döntéseinek hátterét meghatározó lélektanát az elmúlt bő ezer esztendőt felölelő történéseken, eszmei irányvonalakon keresztül. Az ország elhelyezkedése, amire az előbbiekben is utaltam magában hordoz bizonyos kettősséget, amely más-és más formában végigkíséri az ország múltját, jelenét és nagy valószínűséggel a jövőjét is. Meghatározza ugyanígy az ott élő emberek felfogását, gondolkodásmódját is. Az országot mind területileg, mind pedig lélektanilag Eurázsiának is nevezhetnénk nyugodtan. Az ország magvát jelentő keleti szláv törzsek pedig a nyugati- és a keleti (bizánci) kultúrkör határán éltek, az ezzel járó útkeresés pedig meghatározóvá vált az ország későbbi sorsát illetően. A törzsekből államot a kezdetben csak a keleti szlávok megadóztatását végző északi „viking” népek a varégok hoznak létre. 862-ben a helyi törzsi viszályokat megszüntetendő varégok kerülnek a fejedelmi székbe, Rurik és testvérei. Oroszország történelmét 1917-ig két nagy dinasztia képviselői alakítják uralkodóként a Rurikhoz köthető Rurik dinasztia és 1613-tól a Mihail Romanovhoz köthető Romanov dinasztia.

A kettősség kezdeti lépcsőfoka az állammá szerveződésben a varégok, mint vezető réteg és az alávetett szláv népek. A két népcsoport közötti keveredés, illetve az államszervezés elmélyülése nyomán a vezető réteg egyre jobban szláv jelleget nyer, azaz elszlávosodik.

A kezdeti kereskedelmi haszonszerzésre épülő (a Baltikumtól Fekete-tengerig tartó, továbbá a Volga, Kaszpi-tenger vidéki kereskedelem ellenőrzése, felügyelet tartása, adóztatása) politika fokozatosan elmozdul az államszervezés irányába. 882-ben Oleg fejedelem Novgorodból a Dnyeperen lehajózva elfoglalja Kijevet és átveszi a hatalmat, ezt követően biztosítva a Baltikumtól egészen Konstantinápolyig a kereskedelem felügyeletét. A területszerzés az adóztatás miatt folyamatos eleme volt az északi varégok tevékenységének. Ténylegesen működő államszervezetről azonban ekkor még nem beszélhetünk.


Az államszervezés jelentős lépcsőfoka Vlagyimir uralkodása (978-1015). Az uralkodásától kezdve beszélhetünk egy tényleges állam, a Kijevi Rusz alapjainak lerakásáról. 988-ban a különböző vallások „tanulmányozása” után felvette a bizánci kereszténységet, ezzel megkezdődött a bizánci és a szláv kultúra keveredése, amely meghatározó jelensége lett az ország történelmének (óegyházi szláv nyelvű bizánci rítus követése). Vlagyimir azonban intézkedései ellenére nem vált meggyőződéses kereszténnyé, így nála a kettőség a „régmúlt” eszméi- hét felesége volt, szentélyeket épített, pogány szertartásokon vett részt – és az „új eszmeiség” nevében hozott intézkedésekben - amelyek az állam megerősítését célozták – volt tetten érhető: Egyházszervezet alapjainak lerakása, metropólia (görög metropolita kinevezése – konstantinápolyi irányítás) kialakítása, Tized templom Kijevben, írásbeliség-, intézményrendszer kialakítása, törzsi kultúrák, kultuszok egységesítése is tevékenységei közé sorolhatók. Országának határait kiterjeszti, belső hatalmának megerősítése végett fiait a törzsi központokba ülteti, a hatalom megszilárdítása érdekében megkeresztelkedése után leszámol a pogányság képviselőivel, követőivel. A Kijevi Rusz aranykorának tekinthető fiának Bölcs Jaroszlávnak az uralkodása (1019-1054), amikor Kijevet a „Dnyeper parti Konstantinápolynak” is hívták. Hozzá köthető a „Pravdának” nevezett törvénykönyv megalkotása, amelyben a varég-rusz és szláv szokásjog elemeinek összegyúrása volt tetten érhető, ezzel is az egységes szemléletmód irányába terelve a még meglévő kettőséget és beemelve a Kijevi Ruszt a Kelet-Közép-Európai államok sorába. Bölcs Jaroszláv utódai alatt a Kijevi Rusz folyamatos hanyatlásnak indult, amelyet széttagoltság, regionális befolyással rendelkező központok kialakulása jellemez. Észak-Keleten megerősödik a 13.században a Vlagyimir-Szuzdali Nagyfejedelemség, amely hatalmát a mongol hódításig (1237-1238), tekintélyét pedig a 14. század végéig megőrizte. A kijevi Rusz Bölcs Jaroszláv unokája Vlagyimir Monomah (1113-1125) uralkodása alatt utolsó olyan korszakát élte, amikor még erősödni tudott. Az ország belső stabilitását biztosította a nagyfejedelem kun háborúkban szerzett hírneve, elismertsége, valamint közvetlenül, vagy a fiain keresztül a rusz területeinek háromnegyedét uralta. Ezt követően a folyamatos apátiába süllyedés, széthullás jellemezte az óorosz államot, amely végpontjának az 1237-1240 közötti támadások tekinthetők.

A mongol alávetettség egyes vidékeken egészen 1480ig tartott. A bő két évszázados tatár uralom alatt a Rusz egységének kifejező intézményévé az egyház vált. A Kijevi Rusz egyházfője a „Kijev és egész Rusz metropolitája” címet viselte.

A 13.századi politikai krízistől függetlenül továbbra is a konstantinápolyi pátriárka nevezte ki. Kijev tartós hanyatlása után előbb Vlagyimirbe, majd Moszkvába tette át a székhelyét. A többi fejedelemséggel szemben egyfajta előnyt jelentett az egyház fő székhelye, erősítve a vezető szerepet az egymással is vetélkedő fejedelemségek között, Moszkva esetében pedig további támpontot jelentett az északi irányú terjeszkedéshez. Az egyházi és a világi vezetés közös érdeke volt, hogy ne legyen megbontva az egyházi struktúra, azaz küzdelem a többi metropolita ellen - amelyeket a különböző területek elöljárói kreáltak és hatalmuk csak az adott területre terjedt ki -. Másrészt az általuk képviselt gondolkodásmódnak, mint „kijevi hagyománynak” történő beállítása, ami egyfajta folytonosságra utal és hirdeti a keresztény gondolkodás és a tartárellenesség eszméjét.



A mongol uralom alatti együttélés persze nem múlt el nyomtalanul és hosszútávú társadalmi hatásai vitatottak. Voltak, akik ebben látták az orosz fejlődés kisiklását, az óorosz állam felbomlását, a sajátos moszkvai feudális hierarchia kialakulását, a keleti despotizmust, annak világszemléletét, felfogását, amely az egyre jobban a bizánci hatást kidomborító vallásos gondolkodásmóddal szimbiózisban érdekes elegyet alkotott, illetve kihatott a moszkvai fejedelemség vezetésével formálódó orosz államra és annak eszmeiségére, társadalmának lélektanára. Moszkva ki-, illetve felemelkedése a többi fejedelemségek közül III. Ivánnal veszi kezdetét (1462-1505). A bizánci császár lányával Palaiologosz Zsófiával kötött dinasztikus házasság után a bizánci elemek egyre erőteljesebben kezdenek megjelenni az állam vezetési felfogásban, amely majd IV. (Rettegett) Iván alatt (1533-tól nagyfejedelem, 1547-tól-1584-ig cár) csúcsosodik ki: megjelenik a bizánci kétfejű sas az orosz címerben, majd Konstantinápoly elfoglalása után (1453) egyre jobban előtör egyfajta igény, amiben az orosz uralkodók Bizánc örököseként kezdik feltüntetni mind magukat, mind hatalmukat, Moszkvát tekintik a „Harmadik Rómának” (Róma és a második Róma – Konstantinápoly – elbukott, de a harmadik – Moszkva – diadalmaskodik), a Rurik dinasztiát leszármazásilag a bizánci uralkodóházzal, sőt a római császárokkal pl. Augusztusszal is összeboronálták híresztelésileg. A fejedelmi, illetve nagyfejedelmi címet felváltja a Cár „titulus”, amely kifejezés a császárhoz hasonlóan a latin Caesar szóból eredeztethető. A cári korona az ún. Monomah-sapka, amely nevében Vlagyimir Monomahoz nyúlik vissza,

ezzel egyfajta folytonosságot adva az ún. „kijevi hagyománynak” és az egykori Kijevi Rusz szellemiségnek továbbélését hirdetve saját hatalmuk legitimizálása érdekében mind területileg a többi fejedelemséggel szemben, mind pedig államszervezetileg a folyamatosan jelenlévő egység gondolatát, eszmeiségét ápolva.

Az uralkodó korona a legenda szerint IX. Kónsztantinosz Monomakhosz ajándékozta unokájának, Vlagyimir Monomahnak. A történettel is hangsúlyozni akarták az orosz uralkodók bizánci császárokhoz visszanyúló legitimitását. Valójában Konsztantinosz már 1055-ben meghalt, amikor Vlagyimir mindössze kétéves volt (és csak hatvanévesen koronázták kijevi nagyfejedelemmé), így nem valószínű, hogy koronát küldött volna neki. A bizánci eredetet kizárólag csak a fenti legenda támasztja alá, amely az akkori hatalom megideologizálását szolgálta.


A Rurik-dinasztia moszkvai ága a 14. század első felétől feltételezhetően, a 15. század végétől a 17. század végéig bizonyosan ezt használta koronázásra. Jelentősége ebben, nem pedig a hozzá fűződő legendában rejlik, a korona karakterisztikája inkább tatár hatást mutat. IV. Iván szó szerint felteszi a III. Iván nevével fémjelzett ki-, illetve felemelkedés útjára a cári koronát, ugyanis a többi fejedelemséget beolvasztja a Moszkvai nagyfejedelemségbe és 1547-ben nem pusztán a cári címet veszi fel, hanem „Minden oroszok cárjának” nyilvánítja magát. 1589-ben Moszkvai Patriarchátus létrehozásával egyfajta hivatalos ideológiává válik a „Harmadik Rómának” nevezett eszmeiség karöltve „az igaz hit utolsó szigete Szent Oroszország” felfogással. Ennek jegyében nagyszámú orosz csodatevő szent kerül a liturgiába, a hit és az állam kereszténysége felett az autokrata cár őrködik, akinek iránymutatása szabályozza az igaz keresztényhez illő műveltséget, a pravoszláv ember életének, helyes viselkedésének szabályait, külső megjelenésének formáit. Az ezeknek való megfelelés hivatalos eszménye a tudatos elzárkózás és hagyományőrzés.


Hamarosan folytatódik.


Felhasznált irodalom:

Font Márta: Oroszország, Ukrajna, Rusz (Budapest, 1998) Font Mária, Krausz Tamás, Niederhauser Emil, Szvák Gyula : Oroszország története (Maecenas Budapest, 1997 ) Mihail Heller – Alexandr Nyekrics: Oroszország történte I-II. (Osiris, Budapest, 2003.)